– VII.






VIRÁG LÁSZLÓ


A HÁBORÚRÓL ÉS ANNAK LEHETSÉGES
MOTIVÁCIÓIRÓL




Bizonyos sugalmazások folytán manapság egy magát intelligensnek tartó, »magára valamit is adó«, finom lelkű ember a fizikai háború gondolatát, tényét a leghatározottabban elveti, azt borzalmasnak, embertelennek, emberellenesnek tartja. Olyan sugalmazások is léteznek, melyek szerint a jobboldal – főként a szélsőjobboldal – agresszívan háborúpárti, szemben a szelíd, jóságos és békeszerető baloldallal. Érdekes módon azonban a jelenlegi baloldal, legalábbis eszméit tekintve azonosul a forradalmakat kirobbantó baloldallal, a forradalmak történetét vizsgálva azonban e sugalmazás meglehetősen képtelennek tűnik. Fontosnak tartjuk így tisztázni viszonyunkat a fizikai háborúhoz; azonban csak másodlagos célunk, hogy eloszlassuk az ilyesfajta sugalmazások miatt keletkezett zavarokat, elsődleges célunk az, hogy saját álláspontunkat fejtsük ki és tegyük koherenssé a lét ezen aspektusával kapcsolatban.

Kiindulópontunk nem a háború kollektív mivolta és aspektusa, hanem személyes, aminek viszont messzemenő politikai konzekvenciái vannak. A kérdés az, hogy igent mondjunk-e a háborúra vagy nemet, és a kérdés megválaszolása során miért és miféle háborúra mondjunk igent vagy nemet. Ki fog derülni, hogy a válasz differenciált és mindenkori létállapotomtól függ.

Gondolatmenetünket arra az alaptapasztalatra építjük, miszerint a létben az egyetlen megdönthetetlen bizonyosság az, hogy ›én vagyok‹.

Ha elvonulok a háborúba, az személyes pszichofizikai lényemet megsemmisüléssel fenyegeti. Nyilvánvaló, hogy ha csak pszichofizikai lényem szerint vagyok, e lény megsemmisülésével én magam is megsemmisülök. Az is nyilvánvaló azonban, hogy e személyes, időben és térben megjelenő pszichofizikai lényemre képes vagyok oly módon is rátekinteni, mint másra, mint aki-ami nem én vagyok. Magamat, azt aki vagyok, így első menetben mint Szemlélőt látom meg és ismerem fel, mely Szemlélőről – hasonlatképpen – azt mondhatom, hogy a tér és idő adta keretek fölött áll, más megfogalmazás szerint azokon kívül, ismét másképp szólva tér és idő középpontjában. A racionális belátás és az intellektuális felismerés következő fázisában magamat már nemcsak mint Szemlélőt, hanem mint pszichofizikai lényem és világom Teremtőjét tételezem. E tételezésekben természetesen az elővételezett bizonyosság mellett több-kevesebb absztrakció is jelen van. Ezen felismerések azonban arra kell, hogy indítsanak, miszerint magamat, mint lényem és világom Szemlélőjét és Teremtőjét nemcsak felismernem kell, hanem meg is kell valósítanom. Ennek első lépése az, hogy leválasszam magamról mindazt, ami térhez és időhöz kötött, ami nem abszolút Én vagyok. Ez egy internális háborút jelent azokkal az erőkkel szemben, amelyek a Tér, Idő, a megnyilvánulás irányába »húznak«, és amely húzásnak engedelmeskedve uralmi potencialitásom egyre csökken. Ha az eme tendenciát jelképező vonalat meghosszabbítjuk, e vonal meghosszabbításában megsemmisülök, mint Semmi »valósulok meg«, vagy inkább veszítem el magam.

A célom az, hogy – nem racionálisan, hanem az átélés értelmében – felismerjem-megismerjem azokat az erőket, amelyek engem arra késztetnek, hogy pusztán a tér és idő szerinti lény legyek, vagyis azokat az erőket, amelyek a megsemmisülés irányába próbálnak vinni. Ehhez azonban ezeket az erőket a maguk nyers mivoltában aktiválni kell, fel kell őket idézni. A fizikai, az életre-halálra való háború egyik eszköze lehet ennek a felidézésnek.

Pszichofizikai lényem leválasztása természetesen nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt leírjuk. A harci cselekmény során, a világhoz, tér és időbeli önmagamhoz való ragaszkodás, a leválasztási műveletnek való ellenállás mint félelem és mint »harci düh« jelentkezik.

A félelem, mint ősfélelem a megsemmisüléstől való félelem. Ennél is erősebb azonban a felébredéstől való félelem, attól, hogy magamat, mint a lét mindentől eloldozott létfeletti és léten túli urát valósítsam meg. A háborúban való részvétel során kétségtelenül ezen félelmek többé-kevésbé intenzív fokozatai nyilvánulnak meg. A megsemmisüléstől való félelem annak a jele, hogy magamat azzal a szubsztanciális ›vagyok‹-kal azonosítom, amely múlandó. A felébredéstől való félelem pedig azt jelenti, hogy magamat akaratlagosan kötöm e múlandó lényhez, és egy mélyen szubracionális értelemben nem is akarok leválni róla. Mindezen kijelentések konzekvenciája meglehetősen paradox: miközben a megsemmisüléstől félek, a felébredéstől való félelem értelmében ugyanakkor meg is akarok semmisülni, hiszen a szubsztanciális lényemhez és világomhoz való kötődés a múlandóság jegyében áll.

A feladat az, hogy mindezen erőkkel azt az éberséget keltsem fel és helyezzem szembe, amely éberség fokozatán mint Szemlélő és Teremtő vagyok. Ha sikerül megidéznem ezen félelmek tiszta formáit, két, egymással végtelen oppozícióban levő állapot következhet be: a teljes megsemmisülés, ha félelmeim győznek, az abszolút Felébredés, ha én magam. A konkrét fizikai háború során nem nagy a valószínűsége annak, hogy ezen erők a maguk tiszta formájában megjelenjenek. Azonban mindenképpen ezek kevésbé intenzív, bizonyos értelemben tükrözött fokozatai jelennek meg, lehetőséget biztosítván egy olyan – tapasztalásból eredő – »tanulásra«, melynek segítségével a végső krízis – szubsztanciális lényem halála – pillanatában esélyem van ezen erőket felismerni és velük szembeszállni. A harci düh ennek a belső küzdelemnek a folyománya: a felkeltett és megnyilvánuló erők igyekeznek legyűrni az őket uralni szándékozó tökéletes nyugalmat és akaratot. Az igazi harcos tehát egyszerre tökéletesen nyugodt és a teljes intenzitású harci düh és harci mámor megidézője s hordozója. Látszólag tökéletes nyugalom azonban eredhet egy nagyfokú tompultságból is: a lény annyira létezéséhez, a világhoz kötött, hogy a megsemmisülés felé vivő erőket nem is képes felismerni.

A félreértések elkerülése végett ki kell jelentenünk, hogy a háborúban természetesen nem az a cél, hogy személyünket, szubsztanciális lényünket eldobjuk magunktól. A felidézett erők felett megszerzett uralom folyományaképpen e lény feletti uralom a cél, hiszen ezek az erők tulajdonképpen a lényt – lényemet – fenntartó, mintegy »automatikusan«, tőlem függetlenül, általam át nem élten, általam nem birtokoltan működő hatalmak. A külső ellenség legyőzése feltétlen cél: az életemet fenyegető ellenség a bennem lekötött erők megidézője, szimbóluma, éppúgy az én tudatomban megnyilvánuló, engem tudatilag kioltani törekvő sötétség, mint amit internálisan tapasztalok, így egy analógia értelmében velük voltaképpen azonos. Tehát a csatát úgy kell vállalni, hogy minden erőmmel a győzelemre törjek, ugyanakkor azonban – paradox módon – mégsem szabad az eredménnyel törődnöm, a hangsúlyt az akcióra kell helyeznem, hogy az tiszta akció lehessen, mely szabadon és görcsök nélkül képes megnyilvánulni, hiszen nem torzítja, nem bénítja, nem »materializálja« az eredmény bűvölete.

Láthattuk, hogy egy külső, fizikai háború felvállalása mindenképpen feltételezi azt, hogy a csatába induló személy egy belső harcot is felvállaljon. Pontosabban nem is feltételezésről van szó, hanem arról, hogy a belső és a kifelé irányuló attitűd egy és ugyanaz. Annak a felismerésére van szükség, hogy a harc, a háború folyamatos jelen időben Van, még akkor is, ha a körülvevő világban éppen nem jelenik meg. A háború mindig Van, hiszen mindig létezik az a feszültség, amely a lény, mint Uralkodó, és az általa megnyilvánított erők szétszóró, korrodáló, semmi felé vivő tendenciája között húzódik. (Ennek a felismeréséhez persze bizonyos képességek, illetve egy meghatározott létbeli nívó szükségeltetik.) A háborúba tehát e dualitás végletekig elmenő tételezésével indulok, ezen dualitás meghaladásának szándékával.

Kötelező-e mindenki számára a fizikai háború felvállalása? A válasz egyértelműen nem. Aki számára azonban kötelező, abban ez egy belső motivációként fel is ébred. Nem konfliktuskeresésről van szó, hanem arról, hogy ezen embertípus számára a háború elvileg nem »rosszabb« állapot, mint a világban uralkodó látszatbéke, sőt a háborúban képes e látszatbékénél magasabb lehetőséget meglátni. Az ilyen ember létbeli pozíciója köztesként fogható fel. Egy részleges azonosulás értelmében azonosul szubsztanciális lényével, felébred azonban benne az igény arra, hogy önmagát megszabadítsa azoktól a kötelékektől, melyeket e lény hordoz. Ez a harcos ideális típusa.

Harcosnak kell azonban tekintenünk az olyan embert is, akiben e célok közvetlenül és megfogalmazott módon nem jelennek meg, de a fentebb körülírt idealitásból levezethető és azt tükröző kvalitásokkal bír. Ilyen kvalitások: a krízishelyzetek keresésére való hajlam, a bátorság, a legnagyobb zűrzavarban is megmaradó és megnyilatkozó tetterő és nyugalom, a langyos polgári élet megvetése, a lovagiasság.

Milyen embertípus számára nem kötelező vagy nem való a háború? Először is azon ember számára nem kötelező – bár szabadon felvállalható – aki erőinek dualitásán és polaritásán felülemelkedett. Az univerzális ember ez, aki erőit szabadon uralja, azokat bármikor képes megnyilvánítani vagy visszavonni. A létbeli dualitáson és polaritáson való felülemelkedettségéből következik, hogy a fizikai háborút legitim módon felvállalhatja vagy elutasíthatja.

Van olyan ember is, akinek számára e nem kötelező érvény a tilos-ság, de mindenképpen az értelmetlenség jegyében áll. Mert miért tegye kockára az életét az, aki azzal maradéktalanul azonosul? Ugyanis az, aki a ›Vagyok‹ szót csak földi lényének relációjában képes kimondani, az valóban pusztán földi lény, akinek post mortem lehetőségei a nullához közelítenek.

Milyen elvekért, milyen célokért kell és érdemes háborút viselni? Az eddig kifejtett princípiumok logikus konklúziója, hogy a hadviselés oka és célja Isten kell, hogy legyen. Legelső sorban is önmagam isteni potencialitása, mely a háború létokát jelentő princípiumok hierarchiájának csúcsán áll. Nyilvánvaló, hogy más istenfelfogások ennél csak alacsonyabb szintűek lehetnek, azonban még egy végletesen heteroteisztikus felfogás is eredményezheti a személy erőinek és tendenciáinak olyan fokú rendezettségét, amely feltétlenül pozitív transzcenzionális lehetőségek megvalósítására képesít. A heteroteisztikusan felfogott Isten vagy annak valamely arculata jelenti a háború létokainak hierarchiájában a következő szintet.

Ha elhagyjuk az internális és externális értelemben felfogott Abszolútum létszintjét, illetve a transzcendens létszinteket, akkor olyan megnyilvánulások jelenthetik a háború pozitív létokát, amelyek az abszolútumot számomra-számunkra földi lényként reprezentálják. Ez a személy akár ténylegesen is megvalósíthatta az Abszolútumot, számomra mégis annak inkább reprezentációja, mint közvetlenül AZ, hiszen az Abszolútumot teljes bizonyossággal csakis önmagamként ismerhetem fel. Az Abszolútum földi reprezentánsa a legitim és megszentelt Uralkodó (óvatosan kijelenthetjük – és ez a modernitás térnyerésével egyre inkább igaz –, hogy ez nem feltétlenül »hivatalos« személy), így az eddig elmondottak értelmében a háború hierarchikusan egy grádussal alacsonyabb szinten helyezkedő létoka az Uralkodó, aki »Isten kegyelméből« uralkodik. Az Istenkirályért illetve még a Szakrális Királyért folytatott háború is érthetően az ezt megelőző fokozatba tartozik.

Azonban bármilyen »heteronómnak« tekinthető motivációnak, legyen az akár a heteroteisztikus értelemben felfogott Isten, akár egy »külső«, tőlem elkülönült uralkodó, csak akkor van értelme, ha eme »heteronóm Abszolútumot« saját magamként, saját magam autonóm lehetőségeként ismerem fel. Nem azt állítjuk, hogy a háborút csak ilyeténképpen megfogalmazva és artikulálva lehet elkezdeni és megharcolni, hanem azt, hogy a végső krízisben ennek fel kell tárulnia, pontosabban meg kell valósulnia.

A történelem folyamán nagyon hosszú ideig pusztán ezen eddig említett motivációk álltak a háborúk hátterében, akár tetszik ez a jelenkor pragmatista és historicista történészeinek, akár nem. Később megjelentek olyanok is, melyeket alaposabban szemügyre kell vennünk, ha spirituális értelemben pozitív mivoltukat szeretnénk meglátni. Ezek a nacionalizmussal hozhatók összefüggésbe.

Hogyan kell viszonyulnunk a »nemzetért« való háborúba induláshoz? Természetesen pozítíve, ha a nemzetet a transzcenzionális szempontokat alapul véve helyesen fogjuk fel. Ha a nemzet nem az egy nyelvet beszélők és közös származásúak egyenértékűnek tekintett, és így alaktalan masszaként felfogható tömege, hanem az a nemesség, amely uralkodójának aktív támasza, tehát közvetlen és közvetett módon a világfelettiség világba való kisugárzója és hűséges védelmezője, akkor ezért a harcot teljes elszántsággal és lendülettel vállalni kell. Itt tehát keretek és támaszok védelméről van szó, melyek ugyan nem materiális keretek és támaszok, mégis pontosan lényegüknél, azaz közvetettségüknél fogva lejjebb szorulnak a háború szellemileg legitim létokainak hierarchiájában.

Hasonlóképpen kell gondolkoznunk a hazáért folytatandó és folytatott háborúról is. Ez a legalacsonyabb motivációs fokozat, de természetesen teljesen jogos és habozás nélkül vállalandó, ha a haza nem pusztán »lakóhely«. Ha a haza megszentelt föld, ha olyan tér, amelyben az Abszolútum felé irányuló élet folyik, akár a legközvetettebb és legracionálisabb módon is, védelme kötelesség, elárulása pedig halált érdemel. (Így ebből az aspektusból is megvilágítható, hogy a liberalizmusban és a kommunizmusban miért hiányzik az emberekből teljesen a harci morál. Ha nincs Abszolútum, ha a haza csak az a hely, ahol prosperálni vagy akár túlélni lehet, akkor valóban semmi értelme a harcnak és a háborúnak.)

Ha figyelembe vesszük a harc és a háború lehetséges motivációit, további szempontok alapján kategorizálhatjuk azokat. Ha mindkét harcoló fél harci indíttatásának hátterében az Abszolútum vagy annak reprezentánsa húzódik, akkor elmondhatjuk, hogy a háború teljes mivolta a Fény jegyében áll, a szembenállók mindegyikében a Fény erői dominálnak. Ebből a szempontból jelenthetjük ki, hogy bár az egyik harcoló félben – akár hadseregben is – e dominancia erősebb lehet, mégis tulajdonképpen egyenrangú felek összecsapásáról van szó. Ilyenkor lényegileg minden a lovagiasság elvei szerint történik. Problematikusabb a helyzet, ha az egyik fél nemtelen. A történelemben a jelenkorhoz közelítve az ilyen háborúk egyre gyakoribbá váltak. Itt a monarchiák, a nemzet és a haza pozitív aspektusai ellen indított támadásokról van szó. Ilyen minden baloldali forradalom, minden, a monarchiák megdöntésére indított külső támadás (ennek tiszta példája az I. világháború). Tehát a háborúk egyre inkább defenzívekké váltak, és pontosan az ellenség nemtelensége és aljassága folytán az ilyesfajta háborúban a fény dominanciáját képviselő erőknek sokkal kisebb az esélye a fizikai győzelemre, mint azoknak, amelyek a sötétség dominanciájának jegyében állnak. A történelem folyamán megnyilvánult már a nemtelen erők közötti háború lehetősége is, főképp a II. világháború után (kitűnő példa erre az ún. délszláv háború, ahol sem a harcoló helybéliek, sem a beavatkozó nyugati hatalmak nem mutatták egy szikráját sem olyasminek, ami pozitív irányba mutat).

Mindezen elvek és megfontolások alapján érthető, hogy egy olyan világban, állami és társadalmi berendezkedésben, amely az emberek között létminőségük szerinti vertikális és horizontális tagoltságot valósít meg, a háború csakis a harcosok között folyhat, vagyis azok között az emberek között, akik számára a fentebb kifejtett pozitív lehetőségek nyitottak. A jelen világkorszakban és a jelenlegi populációt alapul véve megfigyelhető, hogy minél magasabb a háborúban involvált cél, annál szűkebb réteg vívja meg a harcokat, és úgy vívja meg, hogy a nem harcra született emberek életét közvetlen veszély nem fenyegeti. (Nyilvánvaló, hogy jelenlegi világkorszakot, a Vaskort megelőző korszakban – mikor a harc a korszak egyik meghatározó vonása volt -, a Bronz- vagy Érckorban, a harcoló réteg aránya az össznépességhez képest nagyobb lehetett.) A lét és a tudat minden terrénumát érintő egyetemes involúció során, ahogy az ember egyre földiesebb és materiálisabb létszinten kezdett élni és egyre földiesebb és materiálisabb célokat jelölt ki önmaga számára, a háború indítóokai is egyre dominánsabban földiek lettek. Ez hozta magával az egyre nagyobb tömegek bekapcsolását a háborúba, hiszen a cél a minden áron, akár nemtelen eszközökkel is megvalósítandó győzelem lett, nem törődvén azzal, hogy a harcolók (szándékosan nem harcost mondunk) számára hordoz-e valamilyen transzcenzionális lehetőséget a háborúban való részvétel. A kötelező katonai szolgálat, a totális mozgósítás, végül a női katonák megjelenése jelenti e tendencia végpontját.

Mondandónk összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy a háború pozitív létokai involválhatják és involválják egymást, és ha a háborúban rejlő legmagasabb cél tudatosul, ez sokkal nagyobb szilárdságot és elszántságot adhat bármely más motivációnál. Elvben lehetséges az is, hogy e legmagasabb cél mint egyéni lehetőség egy olyan személyben fogalmazódjék meg, aki a sötétség által dominált erők zászlaja alatt harcol. A pozitív lehetőségek azonban egymást erősítik, hiszen ugyanabba az irányba mutatnak. Először tehát racionálisan kell tudatosítanunk azt, hogy szükséges-e és miért való harcolni, miért kell a háborúba elmenni, majd ezt meghaladva egy intuíció által oly mélyen és magasan kell ezen ideát lényünkbe építeni, amely eleve kizár minden meghátrálást.