A sas szimbolikája egy magasabb értelemben vett „tradicionalitással” rendelkezik. Analógiák alapján olyan szimbólumokhoz sorolandó, amelyek a tradicionális típusú civilizációk mítoszainak és szimbólumainak körében egy „változatlanságról”, vagyis egy állandó és változások felett álló elemről tesznek tanúbizonyságot, jóllehet a központi téma által felvett sajátos megjelenítések természetszerűleg fajok szerint változhattak. Mindezzel kapcsolatban mindjárt megállapíthatjuk, hogy a sas szimbolikája az árja népek tradíciójában jellegzetesen „olimposzi” és heroikus karakterű, e kijelentést jelen írásunkban különféle utalásokkal és megközelítésekkel kívánjuk megvilágítani.
A sas szimbolikájának „olimposzi” karaktere közvetlenül abból a tényből ered, hogy ez az állat a legfőbb olimposzi istenség, Zeusz szent állata volt. E legfőbb istenség a fénynek és a királyiságnak ama sajátos árja-hellén (és aztán mint Jupiter, árja-római) kifejeződése volt, amit az árja család minden ága tisztelt. Zeusz egy másik szimbólummal is kapcsolatban állt, mégpedig a villámmal, amelyről nem szabad megfeledkezni, mivel majd mint látni fogjuk, ez arra szolgál, hogy nem ritkán magának a sasnak a szimbolikáját teljessé tegye. Egy másik pontra is emlékeztethetünk: a világ ősi árja szemlélete szerint az „olimposzi” elem főként a titáni, tellurikus és még a prométheuszi elemmel szemben is fennálló ellentét antitézisében határozódik meg. Pontosan a villám az, amivel Zeusz a mítoszban a titánokat leteríti. Az árják, akik minden küzdelmet az olimposzi és a titáni erők közötti metafizikai harc egy sajátos visszatükröződéseként éltek meg, magukat az olimposzi erők hadviselőinek tekintették, s a későbbiekben láthatjuk még a sast és a villámot olyan szimbólumokként és jelekként is, amelyek ily módon egy mélyebb, általánosan elhanyagolt jelentést foglalnak magukban.
Az élet ősi árja szemlélete szerint a halhatatlanság kiváltságot jelent: nem pusztán egy túlélést jelöl a halálkor, hanem egy, az olimposzi istenség jegyében álló tudatállapotból való heroikus és királyi részesülést. Hadd rögzítsünk néhány megfelelést. A halhatatlanság vonatkozásában említett koncepció az ősi egyiptomi tradíciónak is a sajátja. Az emberi létezőnek csak egy része, az úgynevezett Ba rendeltetett a dicsőség állapotaiban a mennyei öröklétre. Nos, az egyiptomi hieroglifákon ezt a részt pontosan sasként vagy karvalyként ábrázolták (a környezeti feltételek miatt a karvaly itt a sas megfelelője, a legközelebbi támaszték, amit a fizikai világ kínál, hogy ugyanazt az ideát kifejezésre juttassa). Maga a karvalyalak az, amiben a Halottaskönyvben (1) szereplő rituálé során a halott átalakult lelke rémületet kelt magukban az istenekben is, és kijelentheti ezeket a büszke szavakat: „Hasonlóvá lettem a karvalyhoz vagy az isteni sashoz és Hórusz az ő szelleméhez való hasonlóság miatt részessé tett engem saját természetében, hogy birtokba vegyem azt, ami a felsőbb világban megfelel Ozirisznek.” Ez az égi örökség pontosan az olimposzi elemmel kapcsolatos. Valójában az egyiptomi mítoszban Ozirisz egy olyan istenalak, aki a szellem „szoláris” és primordiális állapotának felel meg, aki miután megváltozott és megromlott (Ozirisz megölése és szétszaggatása), Hórusz által helyreállíttatott. A halott követi a halhatatlan útját, és Hórusz restauratív, Oziriszhez visszavezető és Ozirisz „felébredését” vagy „újjáalakulását” előidéző erejében részesül.
E ponton a tradíciók és szimbólumok sokrétű megfeleléseinek megállapítása nem okozhat nehézséget. A hellén mitológia példát nyújt arra a motívumra, amely szerint a „sas” révén a létezők, mint például Ganümédész, felemeltetnek Zeusz trónjához. Az ősi perzsa tradícióban a sas segítségével Kei-Kaus király prométheuszi módon törekedett az égig emelkedni. A sas az indo-árja tradícióban Indrának olyan misztikus italt ad át, ami őt az istenek urává teszi. A klasszikus hagyomány mindehhez egy nagyon kifejező részletet is hozzáfűz: itt a sast – mégha kissé pontatlanul is – ama kivételes állatnak tekintették, amely képes anélkül a napba nézni, hogy szemét le kellene sütnie.(2)
Mindez azt a szerepet is megvilágítja, amivel a sas a prométheuszi legenda egyes szövegváltozataiban rendelkezik. Prométheusz ezekben nem olyan valakiként tűnik fel, mint aki valóban képes arra, hogy az olimposzi tüzet sajátjáévá tegye, hanem mint aki „titáni” természetét megőrizve, e tüzet bitorolni akarja és azt minden „isteni” jellegétől megfosztani kívánja, hogy pusztán emberi legyen. A legenda említett szövegváltozataiban a leláncolt Prométheusz máját büntetésképpen egy sas folyamatosan marcangolja. A sast, az olimposzi Isten szent állatát magával a titánokat leterítő villámmal lehet összefüggésbe hozni, s e helyütt azzal a tűzzel egyenértékű alakként jelenik meg, amit Prométheusz akart magának. Vagyis egy sajátos benső büntetésről van szó. Prométheusz nem rendelkezik a sas természetével, ami képes volna a legfelsőbb fényt büntetlenül és „olimposzi módon” rögzíteni. Ugyanaz az erő, amit magának akart, az ő gyötrelmének és büntetésének forrásává válik. És ekképpen lesz érthető a titáni emberfelettiség doktrínáját képviselő egyes modernek benső tragédiája – elindulva Nietzschétől és Dosztojevszkijtől, különös tekintettel ez utóbbi regényeinek jellegzetes hőseire –, akik saját rögeszméiknek váltak megszállottaivá és áldozataivá.
Visszatérve az árja mítosz világához, az ősi hindu tradíció mítoszában a prométheuszi legenda egy másik változatára lelhetünk. Sas vagy karvaly alakjában Agni letöri a kozmikus fa egy ágát, megismételve azt a mozdulatot, amelyet a mítoszban a szemita Ádám véghezvitt, hogy az „istenekhez váljon hasonlatossá”. Agnira, aki maga a tűz testetöltése, ekkor lesújtottak. Földre hulló pelyheiből ama növény magjai lesznek, amely a „földi somá”-t hozza létre. A soma pedig az ambrózia egyik megfelelője, olyan szimbolikus anyag, ami arra hivatott, hogy az „olimposzi” állapotban való részesülést elősegítse. Az árja mítosz felépítése, noha egy bonyolultabb formában, de megismétli az egyiptomi mítoszban már bemutatott struktúrát (Ozirisz elsötétedése, Hórusz segítségével történő újjászületése). Egy elsőre bukott prométheuszi próbálkozásról lehet beszélni, ami aztán „felépítő” és ugyanazon cél helyes megvalósításának magját elvető kísérlet lesz.
Az iráni-árja tradícióban a sas gyakran jelenik meg mint a hvareno „glóriá”-jának testetöltése – mint erre egy másik esetben emlékeztettünk – olyan rasszok számára, akik nem absztrakcióként, hanem mint egy misztikus erőt és egy fentről jövő valós hatalmat értékelik, ami az uralkodókra és a vezetőkre száll alá, hogy őket halhatatlan természetben részesítse s győzelemmel tegyen nekik tanúbizonyságot. Ez a sas által megszemélyesített árja „glória” nem tűri el a mazdeus tradícióra jellemző virilis etika megsértését. Ily módon a mítosz utal arra, hogy a sas formájában lévő glóriát Yama király megöli, amikor az valamilyen hazugsággal fertőződik meg.
Az a szerep, amivel a sas az ősi Rómában rendelkezett, a jelentések és szimbólumok e megfelelésének alapján egy sajátos megvilágításba kerül. A római császár apoteózisának a rítusa egy alapvető tanúbizonyság, továbbá a rómaiság és az olimposzi idea közötti kapcsolat világos megszilárdítása. E rítusban pontosan a sasnak a halotti máglyáról történő felröppenése szimbolizálta az elhunyt császár lelkének az isteni állapotba való átkelését. Hadd emlékeztessünk e rítus sajátosságaira, amelyek Augustus halálakor celebrált eredeti rítus példáját ismételték meg.
Az elhunyt császár testét egy bíborral takart ravatalba tették, amit egy aranyból és elefántcsontból lévő hordágyon vittek. A holttestet aztán egy, a Mars istennek szentelt téren elhelyezett, a papok által körülvett máglyára helyezték. Ekkor ment végbe az úgynevezett decursio, amelyről még szó fog esni. Miután meggyújtották a máglyát, egy sas szabadult el a lángokból, és úgy tekintették, hogy ebben a pillanatban az elhunyt lelke szimbolikusan az égi régiók felé emelkedett, hogy befogadják az olimposziak.(3)
A már említett decursio a seregek, a lovagok és a vezetők menete volt a császár máglyája körül, amelyre az érdemeik szerint kapott elismeréseket dobták. Ebben a rítusban is egy mélyebb értelem rejtőzik. Létezett egy olyan árja és római hiedelem, hogy a vezérekben jelen van a győzelmet meghatározó erő; azaz nem is annyira a vezérekben mint személyekben, hanem inkább mint a nekik tulajdonított „olimposzi” jellegben. Ezért a győzelem római ceremóniájában a győzedelmes vezér felvette az olimposzi isten, Jupiter szimbólumait és ezen isten templomában nyújtották át neki a győzelem babérkoszorúját, ezzel akarván a győzelem igazi szerzőjét kifejezésre juttatni, akit a pusztán emberi résztől határozottan megkülönböztettek. A decursioban egy hasonló „engesztelődés” történt: a katonák és a vezérek bátorságukra és győzedelmes erejükre emlékeztető elismeréseket visszaadták a császárnak, mint olyan valakinek, aki az elismerések igazi eredete volt, és akiben most – „olimposzi” lehetőségében – a megszabadulás és az emberfölöttivé válás játszódik le.
Mindez elvezet bennünket ahhoz, hogy a rómaiság „olimposzi” szellemének egy másik tanúságtételét – mint a sas árja szimbolikájának jelét – szintén megmagyarázhassuk. Akire a sas leereszkedett, azt a klasszikus tradícióban Zeusz által magas sorsra vagy királyságra íteltetettnek tekintették, s ezzel ezek hitelességének „olimposzi” előfeltételét akarták jelezni. A klasszikus tradíció – és különösképpen a római – úgy tartotta, hogy a sas a győzelem jele, amivel ugyancsak a harcnak és a győzelemnek olimposzi előfeltételei bukkannak fel, vagyis azon eszme, hogy az árja és római népek győzelmén keresztül az olimposzi istenség, a fény istenének erői győznek; az emberek győzelme magának Zeusznak az olimposzellenes és „barbár” erők feletti győzelmének a visszatükröződése, amit előre jelez Zeusz állatának, a sasnak a feltűnése.
Íme ez az alapja ama szerep helyes és nem üres allegóriákban való megértésének, amellyel a sas – a tradicionális és szakrális eredet mély jelentéseivel kapcsolatban – a római hadsereg jelvényei között a signa és vexilla (hadijelvények és zászlók) körében kezdetektől fogva rendelkezett. Már a köztársaság korában a sas Rómában a légiók jelvénye volt – úgy mondták: „minden légiónak egy sast, egyetlen se legyen sas nélkül”.(4) A gyakorlatban a sas szárnyakkal és a karmai között egy villámmal alkotott jelvényt. Így a már említett „olimposzi” szimbolika ténylegesen megszilárdult: Jupiter szent állata esetében saját maga erejének a jele, a villám az, amellyel a titánokat legyőzi és elpusztítja.
Kiemelendő, hogy a barbár törzsek jelvényei között nem létezett a sas: a signa auxiliariumban viszont találkozhatunk szent vagy „totemállatokkal”, amelyek olyan más befolyásokra mennek vissza, mint például a bika és a kos. Ezek a jelek magába a rómaiságba a sassal összefüggésben csak egy következő korszakban szivárogtak be, és gyakran egy kettős szimbolikának adtak helyet: az adott légió jelvényeiben a sashoz kapcsolódó másik állat ekkor a légió valamely jellegzetességével állt összefüggésben, miközben a sas megmaradt Róma általános szimbólumának. A birodalmi korszakban egyébként a sas katonai jelvényből gyakran vált magának a Birodalomnak a szimbólumává.
Ismeretes az a szerep, amit a későbbi történelemben a sas szimbóluma az északi és a germán népeknél felvett. E szimbólum úgy tűnik hosszú időszakra majdnem elhagyta a római földet és áttelepült a germán fajok közé, olyannyira, hogy sokak számára egy alapjaiban északi szimbólumnak tűnhet. Ez azonban így pontatlan. A sas eredete felejtésbe merült, jóllehet ez az alak még ma is Németország emblémája, miként ahogy a Szent Római Birodalom utolsó örököse, vagyis az Osztrák Birodalom emblémája is volt. E német sas egyszerűen a római sas. Kr. u. 800-ban Nagy Károly volt az, aki amikor kihirdette a renovatio romani imperii-t, az alapvető szimbólumot, a sast ismét felvette és Államának szimbólumává tette. Történetileg tehát nem más, mint a római sas az, ami mint a Reich szimbóluma egészen a mai napig megőrződött. Mindez viszont nem akadályozza meg azt, hogy egy mélyebb, történelemfeletti szempontból e vonatkozásban olyasfélére lehessen gondolni, ami több annál, mint egy puszta átvétel. A sas valójában már megjelenik az északi mitológiában mint Ódin-Wotan szent állatainak egyike – mint ilyen állat könnyen csatlakozhatott a légiók római jelvényeihez –, s az ősi germán törzsek címereiben is feltűnt. Azt lehet tehát gondolni, hogy miközben az újjászületett birodalom szimbólumaként Nagy Károly felvette a Sast, lényegében az antik Róma volt előtte, s ezzel egyidejűleg észrevétlenül az ősi árja–nordikus tradíció egy szimbólumát is felvette, amely a betörések periódusában a különféle törzsek között csak egy töredékes és alkonyati formában örződött meg. Mindenesetre a későbbi történelemben a sasnak pusztán egy heraldikai értéke adódott át és a szimbolikus, mélyebb morális és eredeti jelentése elfelejtődött. Miként ez más területen is megfigyelhető, ilyenné válik egy önmagát túlélő szimbólum, ami azonban e túlélésből adódóan mégis alkalmas arra, hogy nagyon különböző eszméknek szolgáljon alapul. Képtelenség lenne ugyanakkor az itt felidézett eszmék – akár „alvajáró” – jelenlétét feltételezni ma, legyenek bármilyen európai jelvényben és emblémában is láthatóak sasok. A dolgok állhatnának másképpen is számunkra, az ősi rómaiság örökösei számára, s a mellettünk álló nép, a római–germán császárság örököse számára. A Sas árja szimbolikájával, mindkét népünk újra életre kelt emblémájával kapcsolatos eredeti jelentés ismerete azonban harcunk legmagasabb értelmét is jelölhetné, és összekapcsolódhatna azzal a kötelezettséggel, hogy ebben bizonyos mértékig ugyanaz az esemény ismétlődik meg, mint amikor az ősi árja nép az olimposzi jegyben – megidézve magát a sötét és titáni entitást elpusztító olimposzi erőt – képes önmagát mint a fentről érkező befolyás katonaságát átélni, valamint egy fensőbb törvényt, az uralom és rend magasabb funkcióját megszilárdítani.

vissza a honlapra

Lábjegyzetek:
(a szövegtörzsbe visszatérhet a VISSZA (BACK) gombbal)

* Eredetileg: Il simbolo dell’Aquila ( 1934. )
1) Wallis-Budge kiadásban LXXVIII, 1-4, 46. rész.
2) Vesd össze például LUKIANOSZ, Icarom. XIV.
3) Vesd össze DIONE CASSIUS, LVI, 34, sgg. HÉRÓDIÁNOSZ, IV, 2, stb.
4) Vesd össze CAESAR: Bell. Gall., IV, 29; TACITUS, Ann., I, 39; Hist. I, 61, 89, 100.