– VII.






DR LÁSZLÓ ANDRÁS


SZELLEM, JOBBOLDALISÁG, TRADÍCIÓ



A Tradíció és a Tradicionalitás – vagyis a Hagyomány és a Hagyományosság – kifejezésekként egészen mást jelentenek a mi szóhasználatunkban, mint ahogyan ezeket általánosan és szokásszerűen alkalmazzák. Van ugyan néhány olyan vonatkozási felület, ahol a szokásszerű hagyományértelmezés és a mi hagyományértelemezésünk egymással érintkezésbe kerül, ám a köztük levő különbözőség mégis szélsőségesen nagy. Éppen ezért azt kérjük az olvasótól (azt javasoljuk számára), hogy mindazt, amit a Hagyományról és a Hagyományosságról tud vagy gondol, azt – legalábbis átmenetileg – száműzze figyelmének közvetlen köréből.

A Tradíció és a Tradicionalitás – a továbbiakban követett szóhasználat értelmében –
szellemi és metafizikai Hagyományt és Hagyományosságot fog jelenteni. A ›metafizika‹ szót
– ez esetben – nem a filozófia egyik ágazatára, területére, sem pedig egyik módszerbeli irányzatára vonatkoztatva fogjuk alkalmazni, hanem eredeti értelmének megfelelően. E szó a következő görög kifejezésre vezethető vissza: ›ta meta ta physika‹; ez – alacsonyabb értelme szerint – azt jelenti, hogy ›azok, amik a természetieken túliak‹, vagy – magasabb értelemben – azt, hogy ›azok, amik a létesülteken (létezőkön) túliak‹. A ›metaphysika/metaphysica‹ azt az értelemfeletti tudást jelenti, amely a létesüléssel együtt bontakozott ki a Lét Léten túli középpontjából. A ›traditio‹ pedig ennek az időfeletti és értelemfeletti tudásnak a megtartott jelenlétét és megtartottságából következő továbbadását jelenti.

Mindezek értelmében a Hagyomány – ›Traditio Spiritualis et Metaphysica‹ – és a Hagyományosság – ›Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica‹ – mérhetetlenül több, mint az – általunk egyáltalán nem alábecsült – népművészetek vagy népszokások megőrzése.

A Hagyomány ősformája – a ›Supratraditio‹ vagy ›Traditio Primordiális‹ – szavakban és más megnyilvánulásokban közvetlenül még nem volt kifejezhető. Az egyetlen Primordiális Tradíció különböző Tradíciókban fejeződött ki. Az igazi vallások – kivétel nélkül mind – tradicionális eredetűek voltak. A tradíciók – lényegük szerint – vallásfelettiek, de önmagukat főként vallásokban, mintegy vallásokba burkolózva nyilvánítják meg. Az igazi vallások tehát tradicionális vallások.

A Tradicionalitás átható jelenléte a különböző tradicionális vallásokban különböző erősségű, különböző intenzitású. Nem az a tradicionális vallás, amelyik régi (noha a régi vallások, többnyire, tradicionálisak is), hanem az, amelyik a Tradicionalitást képviseli.

Bizonyos, hogy a tiszta Vajrayana-Buddhizmus, vagy – ennek japán megfelelője – a tiszta Zen
– mint vallás – tradicionálisabb, mint a Kereszténység — ugyanez elmondható a Hinduizmus vagy a Taoizmus legtisztább és legmagasabb formáiról is.

A Kereszténység önnön tradicionalitásának a legmagasabb fokát a Keresztény Gnosis-ban, később pedig a Keresztény Graal-irányzatban és a Keresztény Rózsakeresztességben érte el. Ezek azonban részben kiirttattak, részben visszavonultak a láthatatlanságba.

A korai Kereszténység számos irányzatában a tradicionalitás és az antitradicionalitás keverten jelent meg, s volt olyan is, amelyikben az antitradicionalitás mutatott túlsúlyt.

A későbbiekben mind a római katholikus, mind a keleti orthodox Kereszténység – igen sok tekintetben – tradicionalizálódott, noha bizonyos vonatkozásokban – példaként kiragadva: az alázatosság túlhangsúlyozásával és mindenkire való kiterjesztésével – számos antitradicionális sajátosságot megtartott.

A keleti orthodoxia – tanításaiban – a tradicionalitás magasabb fokú jelenlétét tudta konzerválni, mint a római katholicizmus, míg más területeken a katholicizmus jutott magasabb szintre (vagy maradt magasabb szinten).

A római katholcizmus, főként a lovagrendek vonatkozásában, reprezentálta az igazi – és a heroizmustól soha el nem zárkózó – tradicionális szellemiséget. A Templárius Lovagrend képviselte – e tekintetben – a legmagasabb spirituális színvonalat, olyannyira, hogy a »leghivatalosabb« egyházi vonalvezetés egyre inkább rosszallóan tekintett a Rendre. Végül is
– a »korát megelőzően« antitradicionális beállítottságú – Szép IV. Fülöp francia király, Nogaret kancellár és V. Kelemen Pápa elhatározták a Rend megsemmisítését — s elhatározásukat meg is valósították.

A protestantizmus – a római katholicizmushoz képest – az antitradicionalitás túlsúlyát hordozta, jóllehet több spirituális irányzat – kezdetben – azt remélte, hogy a protestantizmus számukra védelmet, de – legalábbis – toleranciát fog jelenteni. Ez nem valósult meg; — ugyanakkor a protestantizmuson belül is létrejöttek magasrendű formációk, elsősorban a protestáns lovagrendek, amelyek egészen a legutóbbi időkig valóban magas szellemi rangot tartottak fenn, s ebből a rangból valami talán máig megmaradt.

Európában a ›pogány‹ ősvallások egy ideig minden tekintetben tartották magukat az egyre hatalmasabbá váló és Rómában is uralomra jutó Kereszténységgel szemben. Ezek az ősvallások – eredetileg – egyértelműen tradicionális vallások voltak. A későbbiek során azonban – s ez kétségtelen – csökkenések, regressziók és degenerációk kezdtek mutatkozni e vallásokon belül. Az ősvallások mágus-papjai ugyan nem veszítették el – legalábbis azonnal – a mágikus képességeiket, de e képességek egyre inkább gyengülni kezdtek. Az ősvallások megszűnésében – ezek szerint – nem csupán a Kereszténység hatalmi túlsúlya volt az egyetlen tényező, bármilyen óriási is volt ez. Ha a Kereszténység nem is létezett volna a 13. és a 15. század között, az ősvallások akkor is – legkésőbb ebben az időintervallumban – mindenképpen elenyésztek volna, s más – ismeretlen – erők törtek volna elő.

Bizonyos, hogy azok az emberi körök és áramlatok, amelyek létrehozták a legújabb kori kapitalizmust, a demokratizmust, a liberalizmust, a szocializmust és kommunizmust, a Kereszténység megléte nélkül nem tudtak volna olyan – és igen korai – előnyökhöz jutni, amelyek végül is lehetővé tették hatalmuk csaknem egyetemes kiteljesítését; — de a Sötét Korszak (az ind-hindu Tradícióból ismert Kali-Yuga) erői ez esetben is megtalálták volna azokat az utakat és módozatokat, amelyek hasonló eredményekhez vezettek volna.

z

Az ősmagyar vallás nagyon kevéssé ismert. Ha minazok, akik erről a legtöbbet tudnak, összeadnák tudásuk legjavát, ebből még egy egynyolcadnyi vallást sem lehetne konstruálni, hogy egy koherens teológiáról ne is beszéljünk.

A Nyugat felé haladó magyarság originális táltos-vallására bizonyosan hatást gyakorolhatott (noha, nem biztos, hogy gyakorolt) a Mazdaizmus, a Zervanizmus, a Manicheizmus, az Islam, a Nesztoriánus Kereszténység, de a judaista-izraelita befolyások sem zárhatók ki; — a magyarság kazáriai függő viszonyából és kapcsolataiból következően még egyéb influenciák is felvethetőek.

Sem a hunok, sem a magyarok eredeti vallása nem ismert, sem pedig az, hogy különböző időszakokban milyen vallási szubsztrátumok, insztrátumok, adsztrátumok és szupersztrátumok módosították ezt, mert az, hogy módosították, szinte bizonyosra vehető.

Sok mindenről tudni lehet e témakörrel összefüggésben; az őstörténet, a régészet, a népművészetekkel foglalkozó művészettörténet, a nyelvészet sokrétű tájékoztatást adhat,
— de igazán részletekbe menő és pontos tudásunk nincs saját ősvallásunkról, s talán nem is lesz soha.

Lehet, hogy a magyarság számára sok szempontból – így spirituális-tradicionális szempontból is – magasabb rendű lett volna, ha nem válik kereszténnyé. Lehetséges, hogy a két legitim magyar trónkövetelő [ 1. JEGYZET ] (sőt, Király) – Vajk-István (a későbbi Szent I. István) és Koppány közül Koppány még magasabb királyi kvalifikációkkal rendelkezett. A magyarság számára a Kereszténység felvétele bizonyos traumát jelentett, s ezt Koppány győzelme kiiktatta volna. Más tekintetben viszont – és ez normális ember előtt nem lehet kétséges – körülbelül a 14. század elején-közepe táján már nem létezett volna Magyarország. Bármennyire nem értett egymással egyet a Kelet-Római (Bizánci) és a felújított Nyugat-Római (Német-Római) Császárság, abban tökéletesen megegyezett volna az álláspontjuk (a Pápasággal és valamennyi hatalmi tényezővel egyetemben), hogy egy nem-keresztény országot ne hagyjanak meg Európában. Ha a pogány Magyarország ellenállt volna e hatalmaknak, elpusztították volna.

z

A Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet a középkor végéig, az újkor elejéig – ha egyre inkább csökkenő mértékben is, de – általános volt. A Tradicionalitás aláásásában a Kereszténységnek eminens szerepe volt, de – ezt is ki kell mondanunk – a megőrzésében és az életbentartásában is óriási szerepet játszott.

Ezt az általános létszemléletet, akkor, amikor már csaknem teljesen elveszett, megfogalmazott létszemléletté kellett tenni. E téren a megalapozás munkálatai – főképpen – a következő nevekhez fűzhetők: Titus Burckhardt, Ananda Kentish Coomaraswamy, Julius Evola, René Guénon, Marco Pallis, Comte Albert de Pouvourville (Matgioi), André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon, Karl Klaudius Leopold Ziegler. Távolabbról: Raymond Abellio, Rudolf Pannwitz, még távolabbról: Robert Reininger neve is méltó a megemlítésre.

Politikai vonatkozásai – közvetve – Julius Evola, René Guénon, Rudolf Pannwitz és Frithjof Schuon műveinek voltak; Julius Evola – ugyanakkor – közvetlenül is foglalkozott – műveiben – politikával. Nem állt távol a Tradicionalitástól – a fentebb említettek mellett – Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz sem, de a vitathatóbbak közül Guido von List és Jörg Lanz von Liebenfels is megemlíthető. Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz – mint történészek, történelem-filozófusok, szociológusok és politológusok – műveikben szorosan kapcsolódnak a Tradicionalitáshoz is, az ultrajobboldali–ultrakonzervatív felfogáshoz is (de a nagynémet gondolathoz és a katholicizmushoz szintén). Carl Schmitt – mint jogtudós, politológus és filozófus – szintén megemlítendő.

Valamennyiük közül Julius Evola (Barone Giuglio Cesare Andrea Evola) a legjelentősebb. Egyfelől bizonyos, hogy az újkori–legújabbkori filozófia egyedülállóan legnagyobb alkja volt, ugyanakkor a keleti Tradíciók (a Buddhizmus, a Tantrizmus, a Taoizmus), a Hermetikus Hagyomány és a nyugati tradicionális reziduumok legmagasabbról a legmélyebbre tekintő ismerője is. Mindenkinél sokkal radikálisabban ultrajobboldali és ultrakonzervatív, olyasvalaki, aki a legszélsőségesebb szélsőjobboldalt is jobbról kritizálta. Julius Evola élesen elítélő és elutasító volt a Kereszténységet illetően, de sohasem mértéktelenül, sohasem szimplifikálóan, és sohasem differenciálatlanul, pontosan tudva, hogy a különböző történelmi és vallási megnyilvánulások milyen mérhetelenül komplexek, s azt is, hogy a Kereszténységnek – minden negatívuma ellenére – megvolt a maga – valóban – Tradicionális arculata is.

A jobboldaliság a Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet politikai és társadalmi vetülete.

Az ultrajobboldaliság (amelyet határozottan meg kell különböztetnünk az ellenbaloldaliságtól érintett – esetleg áthatott – vulgáris szélsőjobboldaliságtól) őse az a klasszikus jobboldaliság volt, amelyet az európai és újkori politikában a nagy és csak pozitíve megítélhető Metternich herceg képviselt a legtisztább, legjellegzetesebb és legkövetkezetesebb módon. (Metternich herceg végletekig elmenő tisztelete nélkül – s ez feltétlen kritérium – nem beszélhetünk semmiféle jobboldaliságról.)

A jobboldaliság – és különösen az ultrajobboldaliság – spirituális és tradicionális állásfoglalás. A materializmus és az atheizmus kizárja a valóságos jobboldaliság meglétét. Az ugyanis, hogy valaki szembehelyezkedik a baloldali kozmopolitizmussal, internacionalizmussal, a kapitalizmussal és a kommunizmussal, a liberalizmussal és a demokratizmussal, vagyis azokkal a tényezőkkel, amelyekkel az igazi jobboldaliság is szembehelyezkedik, önmagában még senkit nem tesz jobboldalivá, ultrajobboldalivá pedig még kevésbé. Ehhez még sok mindenre szükség van, például a következetes monarchizmusra, a helyesen értelmezett imperializmusra vagy imperiumizmusra (»birodalmizmusra«), a szintén helyesen értelmezett eredeti és még romlatlan feudalizmus-igenlésére, a mélyen spirituális – filozófia-feletti – a szolipszizmusig elmenő ›szubjektív idealizmusra‹, az általános és adekvát vallás-mellettiségre és a Tradicionalitás mindenek – így a vallások – fölé helyezésére.

A sovinizmussá fokozott nacionalizmus egyáltalán nem ismertetőjele még a szélsőjobboldaliságnak sem, de az ultrajobboldaliságnak végképpen nem, sőt, tulajdonképpen semmiféle jobboldalisággal nem hozható benső összefüggésbe, legfeljebb – mint eredendően baloldali megnyilvánulás – az ellenbaloldalisággal lehet kapcsolatos, s így kerülhet be az óvatlan szélsőjobboldaliak szemléletének körébe.

A vallásellenesség – hogy a materialista atheizmusról ne is beszéljünk – kimondottan baloldali vonás, amely még az ellenbaloldalisággal is csak nagy nehézségek árán hozható tányleges kapcsolatba — s az ellenbaloldaliság a jobboldalisággal csakis egymás érvényét kölcsönösen kizáró viszonyban állhat.

A tradicionális ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás (amelyből nem engedhetünk) mindenekelőtt a spirituális és metafizikai Tradicionalitást – mint minden vallás ősformáját és alapját – fogadja el, s az egyes vallásokat, ezek irányzatait és megnyilvánulásait mindig úgy ítéli meg, hogy a Tradicionalitás alapelveinek való megfelelésüket vagy meg nem felelésüket vizsgálja. Például: a római katholicizmus konzervativizmusával – ha fenntartással is, de – rokonszenvezik és azzal szolidáris, a katholikus modernizmust pedig – fenntartás nélkül – elutasítja. A protestantizmus vagy racionális vagy szentimentális puritanizmusát elutasítja, de
– mondjuk – a Porosz Johannita Lovagrend benső arisztokratizmusát és méltóságát sokra értékeli. A németek felújított ősi, ›pogány‹, Wotan-tisztelő vallását, az ›Armanen-Religion‹-t magasra értékeli, amennyiben – a megítélhetőség mértékében – tapasztalható originális szellemisége, de alacsonyra értékeli, ha ebben csak rossz utánzási kísérletek fedezhetők fel.

A racionalista keresztény-ellenességet és a materialista athetizmushoz való bármiféle
– akárcsak távolról való – közelítést a legteljesebben megengedhetetlennek tekinti az, aki az igazi ultrajobboldaliság hívének akarja minősíteni önmagát.

A következetes és tiszta alapelveket követő jobboldal minden antitradicionális megnyilvánulással szemben elutasító — legyen az keresztény, muszlim vagy buddhista, és minden valóban tradicionális megnyilvánulással lényegileg szolidáris.

z

A jobboldalról történő irodalmi és publicisztikai megnyilvánulásokban gyakran olvasható
– főként jelzős szerkezetekben – a ›judeo-keresztény‹ vagy a ›zsidó-keresztény‹ összetétel. Kétségtelen, hogy az ilyen megjelöléseknek van létjogosultságuk, de az is kétségtelen, hogy nem minden esetben. Bizonyos kontextusokban jelentősége van az ilyen összetételeknek, sőt, pozitív értelmű fontossága is lehet. Más esetben viszont nem egyebek érvénytelen szimplifikációknál.

Köztudott, hogy az őskereszténység ethnikailag zsidó, vallásilag judaista–izraelita bázison jött létre, s az is, hogy a prominens szerephez jutó őskeresztények zöme zsidó volt. A keresztény Biblia nagyobbik fele azonos a zsidók Bibliájával: a Thora(h)-val, a történeti és prófétai könyvekkel, a zsoltárokkal és az Énekek Énekével, valamint az egyéb bibliai művekkel, s a keresztény Újtestamentum is kifejezésre juttatja a zsidó szubsztrátum meglétét. A keresztény–zsidó / zsidó–keresztény kapcsolódások – közel kétezer éve – sokrétűek voltak és erősek, és – sok tekintetben – ma is azok. A viszony – az erős komplementáris és kooperatív összefüggések mellett – mindig erősen antithetikus is volt, méghozzá szintén a kezdetektől fogva és szintén napjainkig. A zsidó–keresztény szimbiózis feltétlen megléte mellett a zsidó–keresztény antiszimbiózis szintén feltétlen meglétét is meg kell látnunk. Igazuk van-e azoknak, akik a Kereszténység erősen »zsidós« voltát hangsúlyozzák? Feltétlenül és bizonyosan igazuk van. Igazuk van-e azoknak, akik a Kereszténység »nem-zsidós« voltát állítják és hangsúlyozzák? Azt kell mondanunk, hogy igen, igazuk van ezeknek is, mégpedig szintén messzemenően. Aki csak az egyiket állítja, az – egyértelműen – szimplifikál. Vannak esetek, amikor a zsidó–keresztény – történeti és egyéb – összetartozást kell kiemelni, vannak viszont olyan esetek és körülmények, amikor az antithetikumok kidomborítása indokoltabb
— mindig a mindent figyelembe vevő és mindent mérlegelő kritika fényében.

z

Lehetséges, sőt, valószínű, hogy a vélt vagy (talán) valóságos jobboldal egyik elágazásából az a »vád« fogja érni ezt az írást, hogy »keresztényellenes«, oly' mértékben, amely – szerintük – a jobboldalisággal »összeegyeztethetetlen«; egy másik elágazás valószínűsíthető »vádja« az lesz, hogy ez az írás annyira »kereszténybarát«, annyira »elkötelezett« a Kereszténység mellett, sőt, annyira keresztény, hogy az már – e másik elágazás képviselői szerint – »összeegyeztethetetlen« a jobboldalisággal.

Kevéssé érdekelnek bennünket ezek a vádak. Azt azonban a leghatározottabban kimondjuk, hogy az igazi, tradicionális ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás pontosan így és ennyire áll a Kereszténység mellett és a Kereszténységgel szemben.

Felvethető, hogy kárára volt-e a Kereszténység mindannak, ami a magyar nemzetben és a magyar történetiségben megnyilatkozott. Erre azt kell válaszolnunk, hogy – egyfelől nézve – kétségtelenül súlyosan kárára volt, méghozzá minden – világi-lelki-szellemi – síkon, akárcsak Európa többi népe számára; másfelől nézve viszont – s ehhez sem férhet kétség – alig mérhetően nagy és pozitív előnyt is jelentett – szintén minden síkon –, ugyanúgy, mint Európa más népei, nemzetei, országai és birodalmai számára.

A lényegileg örök spirituális és metafizikai Tradícióra, a Tradicionalitásra kell irányítanunk a tekintetünket. Az egykori ősmagyar vallásban is ez a Tradíció fénylett, habár egyre megtörtebben és egyre inkább elhalványuló mértékben. Az európai és magyarországi Kereszténység – mint valami különös fényszűrő és lencse – bármilyen sokat is szűrt ki a Tradicionalitás fényéből, bármilyen sokat is visszatartott ebből a fényből, mégis, azt a fényt amit átengedett, nagymértékben fel is erősítette.

A kizárólagosan vallásos keresztény állásfoglalás – csaknem mindig (de mégsem abszolúte mindig) – gyengíti az ultrajobboldali radikalitás intenzitását; az ősi ›pogány‹ bázisra pedig
– főként, ha igazán nem is rekonstruálható – nem lehet ténylegesen építeni. Ugyanakkor, annak számára, aki önmagát valóban jobboldalinak akarja tekinteni – s aki azt is elvárja, hogy mások is jobboldalinak tekintsék –, egyértelmű és végletes erejű elkötelezettségre van szüksége, s ez a végletes erejű elkötelezettség nem csupán elengedhetetlen szükségesség, hanem egyben parancsoló érvényű kötelesség is. Mindez fokozottan érvényes, ha a tradicionális és ultrakonzervatív ultrajobboldaliságról van szó.

Ha Európában és Magyarországon nem a religiozus–konfesszionális Kereszténység kizárólagos bázisára akarunk helyezkedni, de nem is a nehezen – Magyarországon pedig egyáltalán nem – rekonstruálható ›paganizmus‹ egyedüli lapjaira, akkor végképpen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezek helyére ne kerüljön semmi. Ez nem lenne egyéb, mint a legotrombább ellen-bolsevizmus.

Az Iszlám, a Buddhizmus, a Taoizmus, a Mazdaizmus komoly és őszinte valóban vallásos felvétele – Európában és Magyarországon – csak kivételes lehet. Ennek megfelelően csak az jöhet tekintetbe, ami az összes igazi vallás hátterében és felett megvolt és megvan: a Tradicionalitás egyetemessége.

Valójában a keresztény és nem-keresztény vallásos állásfoglalás is megkövetelné a Tradicionalitás mindenek fölé és elé helyezését — de a nem valamilyen meghatározott vallás melletti elkötelezettség még sokkal inkább ezt parancsolja.

Lehetséges egy teljesen univerzális–tradicionális vallás mellett is vallásfelettien tradicionálisnak lenni, s – talán – ez lenne a legkönnyebb és legmegfelelőbb, de más lehetőségek is vannak.

A tradicionális ultrajobboldaliság a ›közönséges‹, a konvencionális vallásosságot nem fogadja el, s csak annál veszi – viszonylag – jó néven, aki többre és magasabbra képtelen. Az igazán tradicionális ember – közönségesen – nem vallásos, viszont sohasem teljesen vallástalan. Vallásossága pedig mindig vallásfeletti orientáltságú.

z

Ezen a helyen jegyezzük meg, hogy a tradicionális ultrajobboldaliság a közönséges »politikát«, »politikaiságot« és »politikusságot« sem fogadja el, sőt, szembehelyezkedik azzal. Amennyire lehetséges, távol tartja e terrénumokat önmagától; túlságosan ez nem lehetséges, mert a politika terrénumait nem lehet átengedni a baloldal és az áljobboldal számára, tehát e területeken is meg kell nyilvánulnia a tradicionalitásnak — hiszen ennek révén válik valóban és konkrétan is jobboldallá. A tradicionális ultrajobboldaliság mindezt nem szívesen teszi, de önmaga által meghatározott missziójának tekinti. Alacsonyrendű számára, — viszont nem hajlandó emiatt szenvelegni, nem hajlandó ezt az alacsony rendű világot sem átengedni a sátáni erőknek, nehogy azok még a kiválasztott kevesek legutolsó lehetőségeit is megsemmisítsék. Az igazi ultrajobboldalinál senki sem undorodik inkább a modern politikai szféra förtelmes miazmáitól, mégis – erőt véve önmagán – vállalja a küzdelmet az infernális erők totális uralma ellen. Azok a »széplelkek«, akik »nem alacsonyodnak le annyira, hogy politikával foglalkozzanak«, — nagy szívességet tesznek a Sátánnak és szolgáinak. Nyilván lehettek, lehetnek olyan bölcsek és szentek, akik önmaguk által választott feladata a kontempláció kizárólagossá tétele. Ha ezt választják, — helyesen teszik. Ám azok is helyesen teszik, akik félretéve – alkalomadtán sokkal erősebb – fanyalgásukat, – ellentétben a »finom félrevonulókkal« – erőteljesen bevetik magukat a Sötétség Erőivel folytatott – akár politikai, akár a szó legszorosabb értelmében vett kombattáns – küzdelembe, — amely egyben mindig okkult és spirituális küzdelem is.

A Sötétség Erői elsősorban sátáni, démonian okkult és ellen-spirituális erők, amelyeknek persze vannak – az emberek között – egészen titkos, féltitkos, részben és egészen nyíltan működő ágenseik. Vannak félrevezető manipulátoraik, akik úgy hiszik, hogy ők maguk nincsenek manipulálva, — ennek ellenére, a manipulátoroknak is vannak manipulátoraik, s ezek szintén manipuláltak, és így tovább.

A háttérfolyamatok mögött is háttérfolyamatok működnek, s azok mögött szintén háttérfolyamatok. A Sötét Erők földi urai, akiknek hatalma szinte átláthatatlanul óriási: csupán inasok; még magasabbról tekintve: bábok. Pedig a Sötétség földi urai mérhetetlen magasságban vannak a Titkos Társaságok fejei felett, s ezen utóbbiak is sokkal magasabban állnak, mint a világ vezető politikusai.

A Sötétség Erőinek igazi urai: démonok, s legfőbb uruk — maga a Sátán; a személyfeletti – ennek megfelelően személytelen és személyes – Sátán.

Az első baloldali – mint mondják – maga a Sátán volt. E mondás komplemenseként azonban az is felvetődött, hogy az első jobboldali viszont — maga az Isten. És Isten a hatalmak felett áll.

Az Istenségbe redukált önmagunk – helyesebben és élesebben fogalmazva: az Istenségbe redukált Önmagam –: a Sátán megszüntetése.

Lehetnek és vannak olyanok, akik számára az önmegvalósítás: Isten személyfeletti megvalósítása. Ez az Út ugyanazon ›irányba‹ – vagyis a Végső Cél irányába – esik, mint a Közbülső Cél: az Aranykor-építés. És lehetnek és vannak olyanok, akik a Végső Cél mellett a Közbülső Célra is hajlanók összpontosítani, sőt, olyanok is, akik a politikát – metapolitikai benső pozícióból – e Megvalósítás rítusává tudják – de legalábbis próbálják – tenni.

Spirituális ember nem-metapolitikai pozícióból sohasem lesz hajlandó politikával foglalkozni, sőt, azt messze elkerüli. A metapolitikai kiindulású politicitás viszont csak kevesek számára lehetséges, s ezek számára is alig. A metapolitikai bázis elfoglalása csak egy szinte meberfeletti intuícióból következhet. Ez az intuíció a transzszcendentális középpont elővételezett bizonyosságának az intuíciója.

A jobboldaliság: az igazi Centrum melletti állásfoglalás, — s az ultrajobboldaliság méginkább az. A Centrum nem a jobb- és baloldal között van, de nem is az áljobboldal »jobboldali« és baloldali szárnya között, hanem: a Centrum a Tudati Lét Centruma. A Tradicionalitás a Centrum és az Axis – a tengely – megvalósítására irányul, a jobboldaliság pedig ennek az emberi-emberfeletti Útnak a politikai-társadalmi feltételeit akarja biztosítani, úgy, hogy a világot szakralizálja-spiritualizálja-tradicionalizálja. Az erre irányuló – metapolitikai indíttatású – politika: a centrális és axiális politika. Az úgynevezett politikai »centrumok« pedig a szélsőséges deviációk gyáva megfogalmazásai, hunyászkodó és lapító kisinasi attitűdök — a Sötétség Erőinek zsoldjában álló politikai háttérerők szolgálatában [ 2. JEGYZET ].

z

Magyarország – földrajzilag – nyilvánvalóan Ezrópához tartozik. Lépten-nyomon hangoztatott közhely, hogy Magyarországnak lényegileg is Európához kellene tartoznia, csatlakoznia kell, fel kell zárkóznia – nem csupán gazdaságilag, hanem egyébként is – Európához. Mindezzel tökéletesen egyet lehet, egyet is kell érteni — de csak úgy, ha ehhez egyet és mást hozzáfűzünk: Európának magának is csatlakozni kell Európához, és »fel kell zárkóznia« ahhoz. Európa többi országa sem európai, ha ennek a szónak valóban pozitív értelmet akarunk adni.

Kétségtelen, hogy Nugat-Európa országai – gazdaságilag – messze jobb helyzetben vannak, mint Magyarország, annyira, hogy a voltaképpeni összehasonlítás felesleges. De – állítólag – nem csak erről van szó, szerintünk pedig – és ebben a kontextusban – kiváltképpen nem. A jelenlegi Európa – éppen a lényeg vonatkozásában – még nem Európa: megvan a lehetősége ahhoz, hogy azzá legyen, ám még nem az.

A liberális, baloldali és áljobboldali Európa — nem lehet az az Európa, amelynek olyan magasabbrendű imperiális érvénye lenne, amelybe, amely felé valóban törekedni kellene. Lehet, hogy Európának – pusztán földrajzi nagysága és egybefogottsága alapján is – lennének különböző előnyei, nem vitatjuk; de ugyanilyen vonatkozású hátrányai is lennének, ám ettől
– ezúttal – eltekinthetünk. Az előnyöknél azonban mérhetetlenül többre, mérhetetlenül magasabbra van szükség.

A liberalitás és liberalizmus – mint tudjuk – főként, sőt csaknem kizárólag az infernalitás elveit igenlő vélemények szabad megnyilvánulását követetlve áll önnön helyzetének a »magaslatán«, egyébként nyomban hajlandó megtagadni önmagát. Más vonatkozásban viszont az elvtelenséget és az arcnélküliséget támogatja. »Mások« nézetének, majdnem minden – de egyáltalán nem korlátlanul minden – nézetének a tiszteletben tartása – liberális szempontból – rendkívül fontos; a darwinizmus, a neodarwinizmus és neolamarckizmus, a freudizmus és neofreudizmus, at adlerizmus és a frommizmus, általában a materializmus és atheizmus, a neopozitivizmus, a marxizmus és legújabban – noha senki sem vallja magát posztmarxistának – a posztmarxizmus is: mind azon nézetek, »világnézeti állásfoglalások« körébe tartoznak, amelyeket a liberalizmus szívesen felkarol, de a liberalizmus – amellett, hogy az atheista-materialista nézetek nagy pártfogója – szívesen támogatja a vallási obskurantizmusokat, a szektariánus felekezeteket, a különböző okkultista eltévelyedéseket, a New Age és más ilyesféle mozgalmakat. Mindent támogat, ami az amúgy is destruált világ továbbdestruálását előmozdítja.

A liberalizmus és a liberáldemokratizmus ma – Európában, Amerikában, és körülbelül az egész Földön – vallás-szurrogátumnak tekinthető: a különböző pártok – igen csekély kivétellel – ennek a – mértéktelen vagy korlátlan – elfogadásában – hozzávetőleg – megegyeznek.

Európában már a Kereszténységnek sincs spirituálisan összetartó ereje. Egyetlen felekezet sem rendelkezik ezzel. Más vallásnak szintúgy nincs ilyen ereje és kvalitása. A Tradicionalitás
– amelynek valóban meglehetne mind a képessége, mind a létjogosultsága erre – megfogalmazott princípiumait tekintve csak a keveseknél is kevesebbek által ismert.

A Tradicionalitás a legesélytelenebb, mégis van egy sajátos értelemben vett ›esélye‹, — nem függetlenül attól, hogy nem korrumpálódott és nem kompromittálódott soha. Ha a Tradicionalitást – az ultrajobboldaliságon keresztül – olyan pártpolitikai formában lehetne hozzáférhetővé tenni, amely – bár tenne bizonyos engedményeket a viszonylagos közérthetőség érdekében – nem süllyedne alá: lenne bizonyos esély; nagyon kevés, de nem semmi. Ez olyan feladat, amelyért – Magyarországon is, Európában is van mit tenni és érdemes tenni; nem a nagy lehetőségek, hanem a szellem mindenek feletti prioritásának az érvényre juttatása miatt.


(A tanulmány először a Hunnia 1993. június 25-ei számában jelent meg.
Ez annak egy minimálisan módosított változata.)











   




JEGYZETEK


 
1.   Koppány (akár: Koppány Király) és Szent István szembeállítása – ma már – nem lehet megalapozott, noha a közöttük lévő ellentét – akkor – valóban végletes volt. Lehet, hogy Szent I. István cselekedetei – némely vonatkozásban és utólag is – elmarasztalhatók, de – mindent mérlegre téve – azt, amit egészében tett, helyesen tette.

Koppány is és István is tradicionális trónkövetelők voltak, s a tradicionális legitimitáson alapuló értelemben: tradicionális uralkodók is. Mindkettőjüket – visszatekintve – tisztelnünk kell. A magyar történelemben volt két-három (két biztos és két bizonytalan érvényű) kettős legitimitás. Koppány és István kettős legitimitása volt ezek között az első bizonyos érvényű kettős legitimitás.


 
2.   Tipikus példái ennek a magyar politikai »jobboldal« antiradikális, minden politikai ›szélső‹- és ›ultra‹-megnyilvánulás rémült elkerülői, akik a legvisszafogottabban óvatos határozottságtól is pánikba esnek, félve az »ellenzék« haragjától, s még inkább azokétól, akik az »ellenzék« mögött állnak.