A 'Kard-Kereszt-Korona Szövetség' önnön állásfoglalását a leghatározottabban kialakította az államforma és az államforma érvényesülésének, érvényesítésének és érvényesíthetőségének a kérdéskörével kapcsolatban, - általában is és Magyarországot illetően is. Elsősorban ez utóbbival kívánunk ehelyütt, jelen rövid írásunkban foglalkozni.
  Előre bocsátjuk, hogy a végletesen elkötelezett Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmus tántoríthatatlan hívei voltunk, vagyunk és leszünk. A Habsburg-Lothringen-dinasztiával kapcsolatos monarchizmust Magyarország, Magyarország és Ausztria, Magyarország és a Nagynémet Birodalom, valamint a Teljes Európa vonatkozásában gondoljuk el.
  Magyarországon az államiság 1945. április 10. és 15. között megszűnt. A Nagynémet Birodalom határain belül - körülbelül május 7-ig még működőképesen fennmaradt. Jogilag ugyan soha nem semmisült meg, de önmagát - működése révén - többé nem volt képes érvényesíteni. A törvényes államfőt és kormányfőt, Szálasi Ferencet, Magyarország Nemzetvezetőjét, magyar királyi miniszterelnököt 1946. március 12-én meggyilkolták.
  A jogfolytonosság Magyarország életen soha nem szűnt meg, sőt, még az érvényesülése sem tört meg, de ez utóbbi mégis végbement, - akkor, amikor a bestiális szovjet hordák elözönlötték Hazánkat / és, persze, Európa nem jelentéktelen részét /.
  Az államiság alphája és omegája az államfő - az államfő tényleges megléte és legitimitásának a megkérdőjelezhetetlenül feltétlen volta.
  Magyarország legitim - mégpedig vitathatatlanul legitim - államfői a 20. században / napjainkig / a következők voltak:

    I. Ferenc József             - Apostoli Király, 1848. 12. 02. - 1916. 11. 21.

    IV. Károly                    - Apostoli Király, 1916. 11. 21. - 1922. 04. 01.

    II. Ottó                         - Örökös Király, 1922. 04. 01. - ?

Közben, részben helyettesítés, részben egy kettős legitimitás értelmében:

    Habsburg-Lothringen József /Ágost/ főherceg, királyi herceg tábornagy
                                           - mint /ideiglenes/ Kormányzó,           - 1919. 08. 05.-1919. 08. 25.
 
    vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagy
                                           - mint Kormányzó,                            - 1920. 03. 01. - 1944. 10. 16.

    Szálasi Ferenc                 - mint Nemzetvezető,                         - 1944. 10. 16./ 1944. 11. 04. - 1946. 03. 12.

  (Megjegyzés: Szálasi Ferenc 1944. 10. 16. és 1944. 11. 04. között a kormányzói ügykör operatív gyakorlására feljogosult m. kir. miniszterelnök volt. 1944. 11. 04-én az Országtanács javaslatára az Országgyűlés mindkét háza határozatképesen és törvényesen, egyhangúlag - tehát ellenszavazat és tartózkodás nélkül - Magyarország Nemzetvezetőjévé választotta, ugyanekkor Szálasi Ferencnek és kormányának valamennyi - 1944. 10. 16. és 1944. 11. 04. közötti intézkedését jóváhagyta, és ezt törvénybe is iktatta.)

A magyar Országgyűlés emigrációbeli maradványa 1947-ben összeült Altöttingben, - és vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc m. kir. vezérezredest a kormányzói jogkör /ideiglenes/ gyakorlásával megbízott m. kir. miniszterelnökké választotta, amiről - főként a személyét érő támadások miatt, de egyéb okokból is - 1949-ben vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc lemondott. Noha Farkas Ferenc ideiglenes kormányzói megválasztottsága és megbízottsága - a törvényes jogosultság szempontjából - nem volt vitatható, egyértelműsége sem volt abszolúte feltétlen. Mindazonáltal legitimitása végtelenül felülmúlta mindazt, ami itt 1945. óta napjainkig történt.

  Sokszor megfogalmaztuk, hogy Magyarországnak mi az államformája. Foglaljuk újból össze állásfoglalásunkat:

Magyarország államformája 1998-ban:

' de more et veritate' - 'supra-officialiter': Regnum Apostolicum
 
'de iure' - 'efficialiter':                              Regnum Apostolicum

'de iure' - 'legitimali-factualiter':                Interregnum

'de facto' - 'operationaliter':                     Usurpatio Illegitima
 

  A fentebbiek elfogadása kritériális érvényű a mi szemünkben. Az, aki ezt nem fogadja el, nem tarthat igényt arra, hogy joga legyen önmagát jobboldalinak nevezni, s arra sem, hogy mások annak tekintsék.
  A jelenlegi államiság nem minősül voltaképpeni államiságnak. A kifejezett nem-államiság, az ál-államiság és az ellen-államiság 'háromszögének' a közepén definiálható az, ami a mai Magyarországot - államjogi - közjogi - alkotmányjogi - szempontból jellemzi és kifejezi.
  1945. ás 1991. között Magyarország nem egyszerűen idegen, hanem ellenséges megszállás alatt élő ország volt. Az ellenséges megszállók kreálták bábjaikból - 1945. és 1990. között - az úgynevezett államapparátust. Ez nyilvánvalóan törvénytelen-jogtalan bitorlás volt. Az 1990-ben vezetésbe került 'kormányzat' az előző idők jogutódjának és folytatójának tekintette és tekinti önmagát, ami a törvénytelen-jogtalan bitorlás folytatását jelenti, és fel sem merülhet, hogy másnak lehessen tekinteni.
Magyarország törvényes államfőit - visszatekintve - a legmesszebbmenően tiszteljük, ha nem is teljesen ugyanolyan mértékben - s ez alól a kettős legitimitás révén hatalomra-uralomra kerültek sem lehetnek - a legcsekélyebb értelemben sem - kivételek.
Vitéz Nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, Magyarország Főméltóságú Kormányzóját is a legnagyobb mértékben tiszteljük, s a történelmi retrospekciónk fényében minden személyét érő balról jövő támadással szembehelyezkedünk.
Ugyanekkor Horthy Kormányzó államfőkénti működésének két olyan mozzanatköre volt, amikkel semmiféle körülmények között nem tudunk egyetérteni, sőt, amelyeket súlyos, mondhatnók bűnös hibáknak kell minősítenünk.
Az egyik és az első IV. Károly Király második visszatérésével és thrónelfoglalási kísérletével kapcsolatos. Alig lehet kétséges, hogy ez a visszatérés és thrónelfoglalási kísérlet teljesen elhamarkodott és teljesen előkészítetlen volt. Valószínűbb, hogy a Kis-Entente végül is nem avatkozott volna be katonailag, csupán fenyegetőzésében merült fel ennek lehetősége. Ennek ellenére mégsem volt ezen lehetőségnek a ténylegességbe való átmenetele kizárható, ami nem csupán a Király trónelfoglalását zárta volna ki, de a Magyar Királyság, sőt, egyáltalán Magyarország létét is megszüntethette volna.
Horthy Kormányzó nem azért hibáztatható, mert nem fogadta el a Király újbóli thrónra jutásának az időpontját, hanem azért, mert itt olyan módszerekhez nyúlt, amelyek ismertek, s amelyek méltatlanok voltak egyfelől a megkoronázott Apostoli Király felé is, de - másfelől - méltatlanok voltak az altengernagyhoz és Kormányzóhoz is.
Horthy Miklós Kormányzónak a Magyarországon élő nagykorú királyi hercegek, a bíboros hercegprímás és a kormány társaságában azonnal a Király elé kellett volna utaznia a helyzetet tisztázandó, s rábeszélnie a Királyt, hogy halassza el a thrónelfoglalási kísérletét. Ha már ezzel elkésett volna, akkor sem lett volna szabad lehetővé tenni a Király idegenek általi elfogatását, hanem segítenie kellett volna újbóli külföldre jutását. Végül tekintélyének súlyával meg kellett volna akadályoznia a dethronizációs törvény benyújtását és (vagy) elfogadását amely egyébként - jogalap nélkülisége miatt - amúgy is érvénytelen volt.
I./IV. Károly Császár és Király 1918. November 11-én megtette az úgynevezett Schönbrunn-i Nyilatkozatot (amely nem tévesztendő össze a korábban kibocsátott Schönbrunn-i Kiáltvánnyal) majd 1918. November 13-én az úgynevezett Eckartsau-i Nyilatkozatot (amely Eckartsau-i Levél néven vált ismeretessé). Az előbbiben az osztrák császári, az utóbbiban a magyar királyi jogok gyakorlásáról mondott le I/IV. Károly. A thrónról-thrónokról való lemondás fel sem merült; az Eckartsau-i Nyilatkozat egyébként miniszteri ellenjegyzést sem kapott, sem az átadást követően, sem pedig később.
Lemondás tehát nem létezett - ennek ellenére súlyos hiba volt e nyilatkozatok megtétele is.
IV.  Károly Király azért kísérelte meg  Magyarországra való visszatérését, mert az Eckartsau-i Levelet (amely ellenjegyezve sem lett) nem tekintette lemondásnak, tudta, hogy a magyarországi Nemzetgyűlés Magyarországot továbbra is Apostoli Királyságnak tekintette, s Ő volt a megkoronázott, le nem mondott Apostoli Király, s erről, ezt illetően a legmértéktartóbb körök is így gondolkoznak, nem csupán az arisztokrácia és a főpapság tájékoztatta, hanem maga a Kormányzó is.
IV.  Károly két visszatérése és thrónelfoglalási kísérlete egyáltalán nem volt sem jogosulatlan, sem érthetetlen. A második visszatérés azért volt elhibázott (az első - sikertelensége ellenére - nem volt hibás, hiszen ez által nyilvánította ki egyértelműen önnön szándékait), mert nem voltak meg ténylegesen azok a biztosítékok, amelyeknek az Entente állásfoglalásában kellett volna megnyilvánulniuk. (IV. Károly bízott Briand - állítólag ki is mondott - jószándékában, ami azonban a sikertelen kísérletet követően nem manifesztálódott.) A második visszatérés meg-nem-tétele révén I./IV. Károly elkerülhette volna - a jogtalan, ám mégis vészterhes dethronizációt, amely Őt is és a dinasztia egészét is érintette, másrészt elkerülhette volna a száműzetését s talán a korai halálát is.
Visszatérve Horthy Miklós Kormányzó személyére, ki kell mondanunk a második bűnös hibáját is. Ez pedig az 1944. Október 15-én kibocsátott proklamációja volt, s az, hogy a szovjetek előtti fegyverletétel megtörténte - szándékainak megfelelően - majdnem megvalósult.
Nem vonhatjuk kétségbe, hogy valamiféle - teljesen rosszul felfogott - át-nem-gondolt jószándék vezette abban, hogy idáig jutott.
Tudnunk kell, hogy a fegyverletétel nem egyszerű „kiugrás” lett volna, noha ez sem lett volna - jobboldalról tekintve - elfogadható, hanem szövetségeseink - elsősorban a Nagynémet Birodalom - ellenséggé nyilvánítása és azonnali megtámadása is a fegyverletétel elfogadásának a feltétele volt. Horthy Kormányzó a proklamáció szövegéből - óvatosságból - kihagyta a németek megtámadásának a bejelentését, de ez nem sokat számított; ha sikerült volna szándékát véghezvinni, ez is bekövetkezett volna.
A honvédség éppúgy nem követte e szándékában a Kormányzót, mint ahogyan nem követte sem a csendőrség, sem a rendőrség, sem a magyar politikai ‘elite’ zöme. Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom, összefogva a többi szélsőjobboldali erővel, forradalmi lendülettel, de békésen, egyáltalán nem puccs-szerűen, törvényes keretek között átvette a hatalmat.
Szálasi Ferenc és az általa vezetett Magyar Nemzet - a Nagynémet Birodalom szövetségében - nem tudta megvédeni magát Magyarországot, de Európa - respektíve Nyugat-Európa, főként Nyugat-Németország - megvédése szempontjából igen sokat tett. A szovjetek - ha Magyarország kiesik a védekező ellenállásból - talán már februárban Berlinben lettek volna, majd a lassan előrehaladó nyugati szövetségesek előtt elfoglalták volna Németország nagy részét, s ez azt eredményezte volna, hogy Nyugat-Németország - a Német Szövetségi Köztársaság - Németország nyugati peremvidékére szorítkozhatott volna, s Kelet-Németországot - a Német Demokratikus Köztársaságot - talán napjainkig sem adták volna fel a szovjetek vagy utódaik.

1945-ben és 1945. után viszonylag ismét felélénkült a Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmus iránti érdeklődés, nem függetlenül az új bíboros hercegprímás, esztergomi érsek - Mindszenty József - ezirányú elkötelezettségétől.
I./II. Ottó Örökös Császár és Örökös Király volt, önmagát is egyértelműen annak tekintette. Ez világos helyzetet teremtett. Az ausztriai és a magyarországi jobboldal fenntartással viszonyult I./II. Ottó személyéhez, figyelemmel arra, hogy a II. Világháború alatt - ahelyett, hogy legalábbis neutrális álláspontra helyezkedett volna - nyíltan a nyugati - országaival vagy országainak az utódaival - ellenséges viszonyban lévő - szövetségesek oldalára állt.
Ezek a körülmények az Ottó-legitimitást talán meggyengíthették, de meg semmiképpen sem szüntethették. Ez világos és egyértelmű.
Habsburg-Lothringen I./II. Ottó Császár-Király 1961. Május 31-én lemondott az osztrák császári thrónra irányuló jogigényéről. Ugyanekkor viszont sem egyidejűleg, sem pedig azóta, mind e mai napig nem mondott le sem az Aranygyapjas Lovagrend nagymesteri méltóságáról és a dinasztia-főségről, sem pedig a magyar királyi thrónra irányuló jogigényéről.
Ez - elsősorban Magyarország vonatkozásában, de általában is - egy köz- és államjogi anomáliát idézett elő, ami folytonosan-folyamatosan azóta is fennáll, alig-alig feloldható módon és értelemben.
Pusztán abból következően, hogy II. Ottó nem mondott le a magyar királyi thrónról, azt lehetne és kellene mondunk, hogy II. Ottó a jelenlegi magyar Király. A helyzet azonban, sajnos, nem ennyire egyszerű.
I./II. Ottó kétségtelenül nem mondott le a magyar királyi thrónról, de az osztrák császári thrónról való lemondása az ‘együttbirtoklás elve’ alapján jóformán kizárja, azt, hogy egyértelműen Magyarország Királyának lehessen tekinteni. Másfelől viszont - noha nem mondott le a magyar királyi thrónról - Habsburg-Lothringen I./II. Ottó egyáltalán nem tekinti magát Magyarország Örökös Királyának, sőt, Magyarországot egyáltalán nem tekinti Apostoli Királyságnak, Magyarországot köztársaságnak tekinti, olyannak, amely korábban népköztársaság volt, ezt a köztársaságot elismeri, tiszteli, s e köztársaság állampolgárának tekinti önmagát is. Az ‘együttbirtoklás elvének’ a megsértése és az, hogy II. Ottó - le-nem-mondása- ellenére- nem tekinti magát Magyarország Királyának: együttesen csaknem kizárja azt, hogy II. Ottót jelenleg is Magyarország Örökös Királyaként tiszteljük. Kétségtelenül Örökös Király volt, de ma mindenképpen úgy tűnik, hogy már nem az. Másfelől azt sem mondhatjuk az elgondolható legegyértelműbb bizonyossággal, hogy semmiképpen sem Örökös Király II. Ottó.
Ez a közjogi-államjogi-alkotmányjogi - nemzetközi méretű anomália - a maga nemében - szinte végzetes súlyúnak tűnik.
Egyenesen - akaratunk ellenére - már-már az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy ez a köz- és államjogi anomália megkomponáltan valósult meg. Az, hogy I./II. Ottó az egyik thrónigényéről lemondott, de a másikról nem, viszont nem tekinti magát sem Császárnak, sem Királynak, ezzel párhuzamosan a Dinasztia Fejének és az Aranygyapjas Lovagrend Nagymesterének tartja magát - a Dinasztia egyetértésével - mindez nem csupán az említett anomáliának az előidézője, hanem azt is előidézi - ebből az anomáliából következően és ezt továbbnövelve -, hogy császári és királyi jogigénnyel senki se léphessen fel a Dinasztián belül.
I/II. Ottó szándékából-akaratából következően az Aranygyapjas Lovagrend eljövendő Nagymestere és a Dinasztia eljövendő Feje majd legidősebb fia, Károly főherceg lesz. Azt, hogy ezt a Dinasztia valamennyi tagja fenntartás nélkül elfogadja-e vagy sem, még nem lehet tudni.
Számos jel arra mutat, hogy I/II. Ottó volt Örökös Császár és bizonytalan jogállású Örökös Király - bár ne lenne igazunk ebben - nem egy tekintetben önmagához közelebb állóaknak érzi ezen erőknek a képviselőit, amelyek a Habsburg-Lothringen dinasztia tradicionális aspirációinak az ellenében működtek és működnek, mint azon erőknek a reprezentánsai, amelyek hűek kívánnak maradni a Dinasztiához is és azokhoz a tradicionális meghatározottságú princípiumaihoz, amelyek mindig közel álltak a Dinasztia alaptörekvéseihez.
A Dinasztiának ma is vannak - minden tekintetben - kiváló tagjai. Elsőként Habsburg-Lothringen József Árpád főherceget, királyi herceget kell megemlítenünk, a Dinasztia Nádori Ágának a Fejét, a Vitézi Lovagrend Nagymesterét -, de még mások is vannak.
Arról nincs tudomásunk, hogy bármelyik Habsburg-Lothringen főherceg arra törekednék, hogy I/II. Ottó után - Károly főherceg félreállításával - Császárrá és Királlyá akarja nyilvánítani magát. Lehet, hogy majd lesz ilyen, de ennek a valószínűsége meglehetősen csekély.
E tekintetben együtt kellene érvényesülnie a legitim szukcesszionalitásnak és a szukcesszionális legitimitásnak, az idoneitásnak, de annak is, hogy az, aki a fentebbi feltételeknek megfelel, valóban Császár és Király akar lenni, lehetőleg nem „alkotmányos monarcha”, hanem valóban igazi Császár és Király - törvényfeletti Uralkodóként. A történelmi-politikai háttérerők - s ez sajnos, bizonyos - nem azon irányba mozognak és hatnak, amely ilyen személyiségfeletti ‘besugárzottságú’ személyiség előtérbe lépésének kedvezne.
Mindaddig, amíg nincs olyan Habsburg-Lothringen főherceg, aki minden dinasztikus feltételnek megfelel, akinek a kvalitásai és a szándékai megfelelnek a Császár és a Király legalábbis minimálisan adekvát feltételeinek, - Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmusunk maradéktalan fenntartása mellett és ellenére: más - átmeneti - megoldás felé is nyitottnak kell lennünk.
Másutt már megjegyeztük, hogy a monarchiális államforma fenntartása (és aktuális visszaállítása) mellett Uralkodónak vagy Uralkodó-Kormányzónak - Regnator-nak vagy Regnator-Gubernator-nak (és nem Regens-Gubernator-nak, mint amilyen valójában Horthy Miklós volt) kell uralkodnia. E méltóság német megnevezése: Herrscher vagy Herrscher-Reichs-verweser. Megszólítása: Felség. A császári-jogú Király valamennyi jogával rendelkeznie kellene, mégpedig a törvényfelettiség értelmében. (Vagyis: nem lehetne kevesebb joga, mint Árpádnak, mint Szent I. Istvánnak, mint Szent I. Lászlónak, vagy mint a Habsburg- és Habsburg-Lothringen-dinasztiabeli Császároknak-Királyoknak volt 1867-ig.)
Az Uralkodó vagy Uralkodó-Kormányzó az és csak az lehetne, aki idoneitása alapján valóban felette állna valamennyi alattvalójának. Az, hogy ilyen ember nemigen akad, nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lenne ilyen személyiség, mert lehet ilyesvalaki, sőt bizonyosan van is.