Manapság — amikor az ország a „nemzetidegen” és „nemzetellenes” erők diktatórius ál- és ellenuralmi sorvasztópolitikájában vergődik — sokan beszélnek arról, hogy egy ún. „nemzeti” összefogásra lenne szükség — akár pártpolitikai akár más szinten — ahhoz, hogy bármi változás bekövetkezhessen. Ha eltekintünk attól, hogy az ilyen megfogalmazások „nemzet” fogalma valójában a baloldali ideológiához tartozik (1) , és nem bocsátkozunk annak tárgyalásába sem, hogy minden ami demokráciával összefüggő, mérhetetlenül távol áll az ultrajobboldaliságtól — tehát ha ennek az óhajnak az általában benne rejlő baloldali sajátosságaitól eltekintünk: igaz és helyénvaló marad a lényeg: valamiféle egység, összefogás és összhang hiányzik Magyarországon.
Mindazonáltal — az óhaj kimondásán túl — a legcsekélyebb mértékben  sem történnek lépések ebbe az irányba, viszont a mégjobban szétdarabolódás irányába annál inkább. A helyzetet látva némelyek okkult erők játékát vélik felismerni, és évezredes átokról vagy végzetről beszélnek. Mások egyszerűbben intézik el a jelenlegi állapotokat, azokkal az ismert terminusokkal, mint „kommunista szalámitaktika”, „szabadkőműves köpönyegforgatás”, „a média agymosásának eredménye” stb.. Bár ez utóbbiaknak akár igazuk is lehet, mégis mindkét megközelítésre egyformán jellemző, hogy a lényegtől igen távol állnak. Ez egyébként mindig így van, ha valaki saját hibájára kizárólag önmagán kívül keresi az okot.
Ugyanezek a kérdések Európával — de elsősorban Magyarország és Európa viszonyával kapcsolatban is felvetődnek — ha tompítottabb módon is. A (csonka) országban azonban kevesen gondolkoznak európai távlatokban. Mindenesetre érezhető, hogy a helyzet e téren a belső helyzettel analóg.
E gyászos helyzetből mindenki másképp képzeli el a kivezető utat, teljessé téve ezzel a benső zűrzavart. Voltaképpen azt kellene minden esetben megvizsgálni, hogy a megoldást ígérő összetartó erő — a kohézió — benső, belülről fakadó-e, vagy külső, a körülményektől függő? Amennyiben a cél csupán, vagy elsősorban gazdasági természetű, a körülmények által meghatározott állandótlanság fogságában marad minden együttműködési kísérlet. Az egység állandóságát — az állam alapját — valójában csakis egy körülményektől független, a földi esetlegességektől nem érintett, tehát transcendens idea adhatja meg.

A Magyarországon megnyilvánuló egység, állandóság és rend a történelem folyamán hol jobban, hol kevésbé jól valósult meg, de nagy általánosságban az idő előrehaladtával egyre inkább egy benső szétesés figyelhető meg. Ennek végső okai sohasem külső hatásokban álltak. Az országra kívülről ható folyamatok legfeljebb károsan elősegítették, vagy (sokkal ritkábban) jótékonyan hátráltatták a szétesést, de sohasem okozták. A végső okok mindig a benső változásokban rejlenek.
Ha továbblépünk, és Magyarországot mint Európa részét tekintjük, tehát egy nagyobb keretbe helyezve képzeljük magunk elé, szintén megállapíthatjuk, hogy az egység és összhang Európa többi országával az idők folyamán tág határok között ingadozott. Érdekes módon a benső organizmus változásai korrelációban vannak a külső organizmusban betöltött szereppel — tehát az országon belüli egység és harmónia adekvát külső kapcsolódást hozott; a benső széteséssel együtt pedig a külső irányultságban is elhajlások mutatkoztak.
Hogy e benső változások mibenlétét feltárhassuk, illetve megítélhessük azokat a jelenkori irányzatokat és teóriákat Magyarországon, amelyek a megoldás irányába tapogatóznak (vagy legalábbis ezt állítják magukról) áttekintéssel kell rendelkeznünk arról a hanyatlásról, ami e téren főként az utóbbi 150 évben végbement, de amelynek csírái már az Európai jelenlét kezdete óta megmutatkoznak.
Egyrészt világosan kell látnunk az állam középpontját és állandóságát adó princípiumot, másrészt azt, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek e princípium aláásásában és megszűntetésében részt vettek — sőt, mind a mai napig hatnak és működnek, és csírájában megakadályoznak mindent, ami e princípium irányába, vagy ezáltal irányítva akarna kibontakozni.

A tökéletes, harmonikus és organikus egység, amely a magyarok 896 körül történt honfoglalásakor és a közvetlenül ezt megelőző és követő időkben megmutatkozott, a Turul dynastiának, de elsősorban az akkori fejének, Árpádnak köszönhető. Ha symbolikus kezdetet keresünk, a magyar hagyomány vérszerződésében találhatjuk azt meg, mely ezt az egységet valamivel a honfoglalás előtt mintegy jogilag rögzítette. A szerződés Álmos, tehát a Turul dynastia főségét erősítette meg, és a „hétmagyar” szövetségét hozta létre. Hasonló szövetségek máskor is előfordultak a szkíta-féle népek körében, azzal a különbséggel, hogy mindig konkrét célra irányultak, és a vállalkozás befejeztével felbomlottak(2) . A „vérszerződés” azonban pontosan ebben különbözött ezektől: olyan szövetséget hozott létre, melynek nem volt időbeli határa. Ebben a pontban jelölhetjük meg tehát az európai magyar állam voltaképpeni kezdetét.
Álmos, majd a kharizmatikus uralkodó, Árpád, aki minden valószínűség szerint kagán volt, a Turul dynastia fejeként egy olyan princípium birtokosa és megszemélyesítője volt, mely az új európai birodalmának és államának alapja és középpontja lett, és azt a benső erőt képviselte, mely hosszú időre meghatározó tudott maradni a Kárpát-medencében és ezáltal Európában, s csak a XX. század közepe óta vonult vissza a világ közvetlen és gyakorlati hatással bíró síkjairól. A Turul dynastia a magyar rendek — tehát a magyar nemzet (3) — elé azt a princípiumot állította, amely hiányzott az akkori többi „szkíta-féle” törzs látóteréből: a monarchia és az imperium eszméjét(4).  Ez az eszme természetesen nem Álmossal jelent meg a dynastiában, de ő és főleg Árpád tisztította meg ismét, és képviselte a legfényteljesebben. Ezt az eszmét Álmos és a „hétmagyar” csak újra megerősíti a „vérszerződésben”.

Miben áll ez az eszme? A monarchia és az imperium: a transcendens uralom, az organikus egység és az állandóság azon eszméi, amelyek eredeti értelmükben túlemelkednek minden időbeli és térbeli meghatározottságon, és amelyek alapja a király által megtestesített középpont volt. A Kozmos-ban, e princípium által áthatott természetben ugyanaz a rend fejeződik ki, amely a földön, a tradicionális államban megjelenik. Mindkét rend a természeten túlról származik, ezért állnak analógiában egymással. A király (rex) eredeti értelmében, transcendens származású, az „ég fia”, nem egyszerűen a kozmikus középpont leszármazottja, de rokonságban áll vele: ő a földön megnyilvánuló kozmikus középpont. Mindkét középpont ugyanis azt a pontot symbolizálja, és abból a pontból ered, amelyen keresztülhaladva a lét gyökere és eredete tárul fel, és minden, ami a léten túl „van”.
A király ezáltal emelkedik minden alattvalója fölé, és minden nemzetiség fölé, azok számára biztos szellemi orientációs pontot nyújtva. Ebből következik, hogy voltaképpen a Turul dynastia nem tekinthető magyarnak; s ennek oka elsősorban nem az, hogy a dynastia a honfoglalás kori minden népénél — a magyarnál is — régebbi(5), végképp nem az, hogy a királynék a legritkábban voltak magyarok; hanem a dynastia minősége és eredete: mint „nemzet feletti nemzet” állnak a Turulok a magyarok és minden más nép felett.
Az „ég fia”, uralmát nem azoktól nyeri, akik fölött uralkodik, és voltaképpeni célja túlemelkedik az alattvalók érdekein — nem őértük uralkodik. A tradíció világában ugyanis az állam és az élet teljessége a puszta materialitáson és természeten túlmutató irányba van beállítva, a metafizikalitás felé mutat. Ezért szakrális az archaikus ember állama, és rituális minden tette. Az állam élén az uralkodó áll, aki eredeti értelmében magát a célt, vagy más rátekintésből mindenek centrumát is birtokolja (az isten-királyok esetében), de mindenképpen erre a célra vagy középpontra utal. A király szakralitása megszenteli a birodalmat vagy a királyságot is, ezért beszéltek a különböző tradicionális berendezkedések „szent birodalom”-ról, Sacrum Imperium-ról. A király a kereszténység átvételével nem veszített azonnal valódi benső qualitásaiból, de e vallás korlátai miatt megváltozott a megnevezése: „Isten vagy Krisztus helytartójává” (vicarius Christi), „Isten jóváhagyó kegyességéből” uralkodóvá (Dei annuente clementia) stb. vált. Ilyen módon a királyság szakralitása — bár megbicsaklik — nem szűnik meg a kereszténység megjelenésével (6)  sem.

Ezt az eszmét tehát Árpád, a kharizmatikus nagy király hozta el a Kárpát-medencébe. Halála után megindult az a folyamat, amelynek során ez az eszme fokozatosan elhalványult. A természetfeletti autoritás alászállása és folyamatos elhalványodása-eltűnése két irányba mehet és ment végbe: az organikus egység megbomlásának két irányába, az oligarchia és az abszolutizmus irányába. Minden más konfliktus-teremtő tényező csak mellékszereplője annak a hadjáratnak, amit e kettős deviáció vezetett az egység és állandóság ideája ellen.
Ha a történelmi eseményekre vetünk egy pillantást, gyorsan kirajzolódik az a harc, amit ezek az eszmék vívtak egymással. A magyar történelem menetét ilyen rátekintésben vizsgálva a hivatalos vagy népszerű történelmi véleményektől nagyon gyakran elütő véleményt kell alkotnunk, amelynek oka egyébként pontosan ennek a harcnak az egyik következménye.

Elsőként az oligarchikus természetű deviációra fókuszáljunk. A történelemből tudjuk, hogy Árpád király halála után azonnal kezdetét vette az a felbomlás, amely az ország lassú széteséséhez vezetett volna szent I. István uralkodása nélkül. Géza király (István apja) idejében ugyanis az országban Gézán kívül még két jelentősebb fejedelem uralkodott: a gyula méltóságot hordozó fejedelem (Erdélyben) és Ajtony (a délvidéken). A történelemből ismeretes mindkét fejedelem esete: I. István ellenőrzése alá vonja e fejedelmek területeit, és hű emberei kezébe helyezi azokat. Látszólag Koppány (illetve a kettős legitimitás értelmében Koppány király) is e vonalba tartozik, de valójában az ő esetében teljesen másról van szó.
Ezen a ponton érdemes röviden kitérni két — az oligarchikus deviációval látszólag párhuzamosan futó — tényezőre, melyeknek jelentősége egyáltalán nem elenyésző  még ma sem. Mindkét tényező először Koppánnyal kapcsolatban lépett működésbe. Egyrészt a kereszténység felvétele és az ősvallás körüli krízis, másrészt az Árpád-ház trónöröklésének kérdéskörei ezek. E keretek között azonban nem bocsátkozhatunk a problematikum részletes ismertetésébe, de nagyon rövid érintésük elkerülhetetlen.

Ha a benső viszály okait keressük, a kereszténység megjelenése és felvétele nem ad kiindulópontot. Az említett két történelmi alakra visszatérve ugyanis, a gyula és Ajtony is (illetve elődje) már a X. század közepén Bizáncban felvette a kereszténységet, ami ekkor még az 1054-es végleges egyházszakadás előtt állt. Mint ismeretes, Koppány (legalábbis formálisan) szintén keresztény volt, amikor Istvánnal megütközött. Azok a vélemények, amelyek Géza és főként István bűneként róják fel azt a magyar népet ért traumát, mely a kereszténység felvételével kapcsolatos, nem csak az akkori reálpolitikai helyzetet nem értik, de — úgy látszik — történelmileg is tájékozatlanok, hiszen — mint látható — a kereszténység felvételével korántsem Géza járt élen. Mindazonáltal legtöbbet természetesen I. István tett azért, hogy a népet áttérítsék, ám nagyon valószínű, hogy Koppány sem cselekedett volna lényegileg másként. Az azonban tény, hogy a törvényesen uralkodó királyok ellenségeinek és ellenlábasainak erőit I. István után is gyakran növelte az „ősvallás” híveinek maradék csoportja. E maradvány ilyen módon az ellenlábasok kezében a mindenkori uralom felbomlasztásának egyik eszközévé vált, hiszen a keresztény „új rend” ellen mindenre kapható volt. Természetesen lényegileg — az árpádi egység- és állandóság-ideát tovább hordozó magyar királyság esetében — nem beszélhetünk „új rendről” sem a Turul-dynastia, sem a legtöbb későbbi (általában nő-ágon Árpád-házi) dynastia és király esetében sem (így a Habsburg-ház esetében sem). Így vált az „ősvallás” a magyar királyság ellenségévé. Látható tehát, hogy az ősvallás valójában nem az Árpád-idea ellensége, de eszköz az ideát képviselő király ellenségeinek kezében. Talán e harc következtében tűntek el a magyar „ősvallás” nyomai olyan mértékben, hogy ma alig lehet tudni róla valamit. Ezzel függ össze mellesleg, hogy mára az ősvallás komoly szándékú újraélesztése is lehetetlenné vált; viszont a helyzet súlyosbítása és méginkább ellehetetlenítése szempontjából ma is jó szolgálatot tehet és tesz a Magyarországra specializált New-Age tudatlan követőinek és sötét vezetőinek kezében, akik az újraélesztéssel ennek ellenére kísérleteznek.

A másik kérdés, ami a történelem során újra és újra belviszályt támaszt: a trónörökléssel kapcsolatos. Közismert, hogy az első komoly viszályt, a Koppány-féle krízist, az az ismert szerencsétlen helyzet robbantotta ki, melynek alapja az a jogi lépés volt, hogy Géza a seniorátus örökösödés elvéről a primogeniturára tért át. Mint sejthető, erről a saját családján kívül a dynastia többi tagja így vagy úgy nem tudott. Nagyon valószínű, hogy ezzel kapcsolatos az Árpád-ház további — I. István utáni — történetén végighúzódó, egyre megújuló, házon belüli ellentét: mindig a seniorátus - primogenitura vita kísért. Ha jobban megnézzük azonban, ez a családon belüli ellentét lényegében nem érinti a Turul-dynastia által képviselt természetfeletti autoritást és ennek elismerését — tehát az egység alapját. Azt, hogy mindez a történelem színpadán hogyan jelenik meg gyakorlatilag, most figyelmen kívül hagyhatjuk.

Mint látható tehát, sem az ősvallás, sem a seniorátus nem volt olyan tényező, amely az egység gyökerét támadta volna, legfeljebb a körülöttük kialakuló helyzetek olyan szerencsétlen körülményeknek tekinthetőek, melyek a stabilitást veszélyeztették.

A Koppány király és István király között kirobbant ellentét tehát nem a vérszerződéssel és Árpád eszméjével kapcsolatos. Ha azonban visszatérünk Ajtony és a gyula esetére, megtalálhatjuk az első pontot, ahol valóban a keresett bomlasztó erő mutatkozik meg. Ajtony és a gyula a rendi lázadás két prototípusává vált.
Az első tendenciát Ajtony képviseli, aki a bizánci császárral keresett szövetséget. Maga valószínűleg nem akart király lenni — de egy másik birodalom uralma alá hajtva az országot, annak helytartója annál inkább(7)  — ilyen módon felbomlasztva Magyarország benső organicitását, melynek a szuverén, császári jogú királyság az alapja; és meggátolva szerves bekapcsolódását egy magasabb keretbe, az Európai Oikoumené szövetébe. Mindkét pont, amit Ajtony lázadása támadott — a benső és a külső organicitás — Árpád eszméjének alapját képezte, és mind a Turul, mind az Anjou, mind a Habsburg ház ezt az ideát képviselte.

Ezzel szemben a másik tendencia — amit a gyula  képviselt(8) — az ország benső szétesésére irányult elsősorban, minden magasabb egység figyelembe vétele nélkül. Ennek lényege a Turul dynastia (és később minden más dynastia) transcendens autoritásának megtagadása — az egységet megteremtő középpont negligálása. Ez pedig a magyar geniusnak egy olyan benső tulajdonságával van kapcsolatban, ami nem független attól, amire fentebb a szkíta-féle törzsekkel összefüggésben már utaltunk, nevezetesen, hogy a szkíták körében a királyság intézménye, az „egy fő alatt állás” korántsem volt általános, legfeljebb a Turulok népei esetében. E magyar geniusban rejlő tulajdonságnak van egy pozitív párja is: többek között ezért volt olyan „elmaradott” az ország, a páholyok-sugalmazta (akár kommunista, akár liberális, akár 1990 előtti vagy utáni, sőt gyakran 1945 előtti, vagy akár 1918 előtti) történetírás szerint. Ugyanis arról a magas fokú és rendű feudális érzékről van szó, mely a magyar arisztokráciát és nemességet még a XIX. században is jellemzik, és amelyhez képest — Keyserling Hermann gróf összehasonlításában — a porosz junkerek magas fokú feudalitása is kevésnek bizonyult. Azonban nem hallgathatjuk el a negatív arculat mibenlétét sem: vagyis a birodalmi érzék hiányát, és az oligarchikus deviációt. Ez a tendencia mindig felbukkan, ha külső vagy egyéb belső okokból megrendül a legfőbb uralkodó, a király ereje. Az oligarchikus deviáció lényege, hogy nem hordozza azt az állam alapját képező ideát, amely az uralmat és az ország létét képes lenne megőrizni, és amelyet viszont — mint már említettük — a nagy királyi házak képviseltek.

A két deviáns tendencia a történelem során gyakran egymással összefonódva, és a körülményekhez igazodó módosulásokkal jelenik meg. Itt nem járhatjuk végig azt az utat, ami a történelmi illusztrációk sokaságát felvonultatva mutatja be a történelem háttérben minden kudarc után mégis tovább élő áramlatnak az útját. Annyi azonban megállapítható: ez az áramlat párhuzamosan fut azzal a fokozatos elsötétedéssel, ami a Kali-Yuga lezáródási fázisában egyre gyorsuló ütemben valósul meg. Mielőtt azonban tovább lépnénk, a teljesség kedvéért az oligarchia mellett a másik elhajlást is be kell mutatni: és ez az abszolutizmus jelensége.

„Ha olyan szuverenitás és olyan egység ideája érvényesül, amely csak materiálisan, közvetlenül és politikailag uralkodik a sokrétűség felett, mindenütt beavatkozik, megszünteti az egyes csoportok autonómiáját, abszolutisztikusan nivellál minden jogot és privilégiumot, természetüktől megfosztja és uralma alá veti a különböző ethnikai törzseket, akkor nincs valódi értelemben vett birodalmiság, és nincs többé szó organizmusról, hanem csak mechanizmusról. Ez a modern nemzeti és központosító államok típusa. Egyébként látni fogjuk, hogy bárhol jutott is egy uralkodó erre a szintre, bárhol szorgalmazta is — spirituális funkcióját megtagadva — az abszolutizmust és a politikai-materiális centralizációt, s miközben emancipálta magát minden köteléktől, amely a szakrális tekintéllyel kapcsolta össze — magához vonva a hatalmat, amely korábban megoszlott az arisztokraták között — megalázta a nemességet — maga ásta meg sírját, egy végzetes reakciót provokálva(9).”

A magyar királyság történetében kevésszer lehet kimutatni ezt az elhajlást. Mégis, igen nagy jelentősége van történelmünkben annak a személyiségnek, aki ennek tipikus példája.

Hunyadi Mátyás korában az ország nagy haditettekre volt képes, ami arra utalhatna, hogy az egység magasabb és valóságos értelemben valósult meg királysága alatt. Ez az egység azonban pontosan az volt, amelytől az arisztokrácia és a nemesség irtózott; ha ezeket a magyarsággal azonosítjuk, mondhatjuk: ez egy magyar-ellenes egység volt. Mátyás abszolutisztikus uralkodó volt. Mystikus trónra jutása minden tradícióval ellentétes volt: nem volt benne Árpád-vér nő-ágon sem, de még csak királyi házból sem származott. Amint az ismeretes, halála után szétfoszlott erős kézben tartott királysága — és az országban sokszorosára erősödött az oligarchikus káosz. Utódja, a gyengekezű Jagelló alatt végbement folyamatok, amelyek végkifejlete a mohácsi csatavesztés és az ország fizikai szétesése lett, bizonyítják: Mátyás pontosan azt a princípiumot nem képviselte, ami a valódi és állandó egységet, belső kohéziót megadhatja egy államnak. Uralkodásával semmibe vette a tradicionális egység-ideát, és annak következményeivel megingatta Árpád birodalmát. Uralkodása a magyar geniusban rejlő oligarchicitás lappangó tüzére csak olaj volt: amíg élt, és közvetlenül utána: az erős nyomás miatt, amit a rendekre gyakorolt. Később — amikor a nyomást elfelejtették, megmaradt a kétségtelenül nagy hadvezér glóriája: egy magyar, aki ismét győzelmeket hozott az országnak. A korlátolt szemléletnek — amely pl. Mohácsot figyelmen kívül hagyja — Mátyás mintegy bizonyítékot szolgáltat: „nincs szükség Árpád ideájára, a szkíta népek titanicitása az, amire az országnak szüksége van”. Ez a hozzáállás őszinte, azonban deviáns és pontosan oda vezet, ahol ma a magyarság találhatja magát. Így válik Mátyás a magyar genius negatív aspektusának igazolójává és megerősítőjévé. Tény, hogy az ő uralkodása után is megjelent az abszolutizmus Magyarországon, de ez nem hasonlított sem tipikusságában, sem erőteljességében Mátyáséhoz.

Ezen a ponton térhetünk vissza oda, ahol a Kali-Yugára utaltunk. Az a kollaboráció, amit a két elhajlás: az oligarchia és az abszolutizmus az egység ideájának aláásásában végzett, a legtöbbször teljességgel ösztönös indíttatású és egyáltalán nem tudatos. Mint az már világossá vált, Magyarország esetében elsősorban az oligarchiáról van szó. Úgy tűnik, csak 1848 után válik e destruáló erő tudatossá az országban. Az 1848-ban kirobbant forradalom előtt is volt példa arra, hogy az egység eszméjét többé-kevésbé tisztán tartó király ellen — Ajtonyra, a gyulára vagy mindkettőre emlékeztető módon, a vérszerződést symbolikusan megtagadva — nemesek vagy arisztokraták szálltak harcba (a jelentősebbek ezek közül: Budai Nagy Antal és Dózsa György, Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre és Rákóczi Ferenc továbbá ebbe a vonalba tarozik: Aba Sámuel és Zápolya János ellenkirály, a Zrínyi-Wesselényi-Frangepán-féle és az egészen sötét Martinovics-féle összeesküvés).  Addig ismeretlen volt azonban  Magyarországon az a tudatos felforgatási törekvés, ami a szabadkőműves Kossuth Lajos fémjelezte 1848-49-es baloldali forradalomban (és egyáltalán nem szabadságharcban) megjelent. A zsidó-szabadkőműves vezetőség csak a forradalom előtt néhány évtizeddel jöhetett rá, milyen jól ki tudja használni ezt a magyar geniusban rejlő tendenciát(10) . Az, hogy Magyarországon ezek az erők valódi győzelmet ennek ellenére sohasem tudtak aratni, s így Magyarország egészen a közelmúltig nem tartozott az antitradícióval kollaboráló erők közé, elsősorban nem a magyarok, hanem királyaik és legitimista arisztokráciájuk érdeme. A királyság eszméje a forradalom leverése után végveszélybe került. Hiába a kiváló I./I. Ferenc József magyar király és osztrák császár 68 éves uralkodása, az a benső bomlás, ami 1918-hoz és 19-hez vezetett, már feltartóztathatatlanul megindult.

Mielőtt a végső következtetésekhez eljutnánk, újabb kitérőt kell tennünk. Ez a magyar királyok szent koronájával kapcsolatos kérdés. Mint ismeretes, a magyar koronát már a XIII. századtól szentnek nevezik. Az viszont kevéssé ismeretes Magyarországon, hogy nem csak egy szent korona van, hanem minden tradicionális királyság és birodalom koronája szent. Ugyanis a korona voltaképpen a szent uralomnak és az organikus egység eszméjének a symboluma, s ez minden tradicionális királyság és birodalom sajátja. Mint ezt bemutattuk, ennek magyarországi eredete elsősorban Árpád nevéhez fűzhető — ilyen módon, ha a koronának nem a tárgyi valóságát helyezzük figyelmünk középpontjába, hanem a sokkal fontosabb lényegi tartalmát, a korona származási kérdése is megoldottnak tekinthető.

Amennyiben a Koronát tehát nem úgy fogjuk fel, mint legújabban, amikor egyesek csak a fizikai megjelenésére koncentrálnak, és ezt ruházzák fel okkultisztikus képzelgéseikkel, hanem eszmei tartalmat adunk neki, akkor azt pontosan az e cikk során bemutatott királyság-eszmével — minden tradicionális királyság alapjával — kell azonosítanunk. Tény, hogy kizárólag Magyarországon kap a korona ilyen kiemelt hangsúlyt, a Szent Koronára alapuló tan csak itt lesz ennyire meghatározó. Ez a tan, ha mélyére tekintünk, azt a princípiumot próbálja e szent tárggyal helyettesíteni, amelyet e tanulmány bemutatni szándékozott. Azonban észre kell venni, hogy míg a királyság eszméjét a király aktívan képes képviselni, a misztifikált korona annak csak passzív hordozója lehet. Nehéz a gyakorlatban elképzelni azokat a miszteriózus alapelveket, mint pl. „A Szent Koronáé ... a főtulajdonjog, ő adományozza a birtokokat és rá hárulnak vissza a birtokok, ami azt jelenti, hogy a király adománybirtokot mint a Szent Korona akaratának végrehajtója juttathat az azt kiérdemlőnek ...”(11)  Ha ugyanis a Szent Korona azt a princípiumot jelenti, amit itt a királyság alapjaként vázoltunk, akkor az is világos, hogy e princípium a király által képviselt, a királyból következik, és a király csak olyan értelemben lehet alárendelve ennek az eszmének, mint önnön fensőbb lényegének. Valójában a király valósítja meg ezt az eszmét, ez uralmának lényege. Ezzel szemben a Szent Korona Tan értelmezői szerint: „A Szent Korona, mint a király személyétől elvonatkoztatott személyiség, mindenek felett álló alanya az államhatalomnak.”(12)  továbbá: „... hatalmat átruházni csak a Szent Koronával történő koronázással lehet”(13) . Ezzel egy minden életétől megfosztott elméletté válik a királyság ideája, halott és passzív objektummá, ahol a királlyal mintegy történik a királyi mivolta.
Ez a passzivitás mutatkozik meg az 1919 utáni időkben is. Az a passzív egység, amelynek gyökere a Szent Korona Tanban van, Horthy kormányzósága alatt többek között abban nyilvánult meg, hogy a területi revíziót (azaz a területi egység helyreállítását) békésen képzelték el, s többé-kevésbé úgy is hajtották (vagy éppen nem hajtották) végre(14) . Tény, hogy valójában Magyarország a részleges helyreállását elsősorban Hitlernek köszönhette.

Természetesen hasonlóan csekély hatékonysággal működnék ma is a Tan, melyben burkoltan tovább él a király személyével kapcsolatos averzió — a magyar genius negatív aspektusa, ahol a király uralma mindenben a koronától függ, és bár névlegesen ugyanez a rendekre, a nemzetre is vonatkozik, de hogy a gyakorlatban hogyan érvényesülne ez, az kérdés marad. Mindezt a Szent Korona iránti legnagyobb tiszteletünk fenntartása mellett kell kimondanunk.

Ide kapcsolódik a nemzet-állam és a nemzeti királyság torzeszméje is, amit a Szent Korona Tan egyáltalán nem zár ki. Azok, akik ilyesmit tartanának üdvösnek, nem veszik észre, hogy ez a Kárpát-medencében a politikai öngyilkossággal egyenlő, és ellentétes a magyar arisztokrácia ill. a Turul dynastia és a Habsburg dynastia minden eddigi működésével. A Kárpát medencében sohasem volt „nemzeti” egység — ha ezt a fogalmat a ma szokványos módon értelmezzük — hiszen régebben is sokféle népcsoport élt itt egyszerre egymás mellett. A baloldali nacionalizmustól megfertőzött ma élő népek esetében még kevésbé lehetséges ilyesmit elképzelni. Ismét visszautalhatunk a korábbi megállapításokra: sem a Turul dynastia nem magyar, sem az Anjou nem francia, sem a Habsburg nem német, hanem mindegyik nemzetfeletti dynastia, amely tény önmagában lehetőséget teremtett a Kárpát-medence és környéke hatalmi rendezésére. Természetesen ilyen értelemben a magyar királyok szent koronája is nemzetfeletti symbolum, de vajon nem azért olyan fontos nekünk magyaroknak a Szent Korona, pontosan mert magyarnak gondoljuk?

Az az ideológiai, történészeti, kulturális hadjárat, ami 1848 óta folyamatosan és erőteljesen — minden más nézőpontot szinte teljesen kiszorítva — a mai napig is tart, mindig a szabadkőművesség ellenőrzése alatt, de eszközként a reformáció, a baloldali nacionalista irányzatok, kommunizmus, stb. felhasználásával, a jelenlegi közfelfogáshoz vezetett. Azok a kísérletek, amelyek valamiféle eltérést mutatnak ettől a vonulattól, általában nem olyan elvekből indulnak ki, aminek mentén teljesen kikristályosodna egy átfogó történelem-kép(15) . Minden eltérés az itt leírt elvekhez képest: olyan vélemény, amely ennek az antitradicionális hadjáratnak valamilyen mértékben áldozatul esett.

Egyébként például a Habsburg ház jelenlegi vulgáris ellenzői talán azt nem veszik észre, hogy véleményük pontosan ennek a hadjáratnak a terméke. I. Ferenc József király és császár, aki hosszú uralkodása alatt a nép körében is szeretetet és megbecsülést vívott ki magának, és akinek a tisztelete halála előtt vitán felül állott az Osztrák-Magyar monarchia minden nemzete és nemzetisége körében, a Habsburg ház utolsó nagy uralkodói egyénisége volt. A „kóser béketárgyaláson” (ahogy a franciák nevezték Trianont) keresztülvitt absztrakt határokat egy esetleges Habsburg restauráció nagyon is veszélybe sodorhatta volna, ezért tiltotta meg az egyáltalán nem „árja” vezetésű és érdekeket szolgáló Entente, hogy Magyarországon ez a név ismét trónra kerüljön. Ugyanakkor, ha a mai aktuális helyzetre tekintünk, a Habsburg ház uralkodói szerepének a megítélése komplikálttá vált. Sajnos nem valószínű, hogy ki lehetne indulni I./II. Ottóból, mint lehetséges uralkodóból(16).

Ismerjük azokat a folyamatokat, amelyek 1945-óta végbementek. A nyers erőszakkal és terrorral, az ellenséges hordák nyomásával egységesített hatalom (tehát egy külső abroncs), és a korábbi magyar vezetőréteg többszörös kiirtása minden benső koherenciát megsemmisített és csak e külső abronccsal szemben — mintegy reaktive — tudott valamiféle megegyezés kialakulni. Ha maradt is valami a háború előttről, az az 1956-os (Magyarország történetében eddigi egyetlen) szabadságharc és jobboldali forradalom vérbefojtása után végképp eltűnt. Természetesen ez az erő 1990 után — e külső abroncs lehullása után — sem ébredt fel, hiszen néhány extramarginális eseten kívül nem volt olyan irányzat, mely fel akarta volna ébreszteni. Viszont, ahogy ez az abroncs (legalábbis látszólag) szétfoszlott, úgy szűnt meg az oppozíció is. Félretéve azt a naivizmust, ami elhitte, hogy a hatalmat rendületlenül kézben tartó, és 45 éven keresztül bitorló „osztály” önként lemondott volna és elkotródott volna, ha a rájuk nézve ártalmatlan és szánalmas szavazóládikák erre felszólították volna őket, (és tegyük hozzá még most is ezt hiszi a többség) — tehát ha mindez egy csoda folytán mégis bekövetkezett volna, a hatalmat ily módon átvevő csoport semmilyen ideával nem rendelkezett volna (és ma sem rendelkeznék), amely az államiság vagy benső kohézió jegyeivel bírna. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a jelenleg és az utóbbi időben uralkodó szabadkőműves páholyokból szintén hiányzik minden, ami e transcendens, metafizikai centrummal és állandósággal összefügg, mégis látható a sikerük. Ez azonban csak félig igaz. Egyrészt az a felfogás, ami ezt az ideát náluk helyettesíti, valójában ellentranscendens és ellen-szellemi képződmény, másrészt a destrukcióhoz és a felforgatáshoz, a Kali-Yugával való kollaborációhoz nincs is szükség ilyen pontra — legfeljebb a megsemmisítendő célok között.
 
 

Az lenne a pozitív irányba tett első lépés, ha a történelemszemlélet jobboldali megtisztítása és koherenssé tétele után megtörténnék az elfordulás minden olyan tendenciától, amely ma az oligarchikus elhajlással és a nomád titanizmussal áll összefüggésben. Továbbá revitalizálni kellene a feudalitás és hierarchicitás tiszta eszméit egy olyan szellemi beállítódás és akcionalitás által, melynek az állam síkján megjelenő középpontja a megtisztított királyság-eszme lehetne. A szellemi úton a nemzetfelettiség — amelyet egyébként a még romlatlan arisztokrácia is képviselt — a pusztán földhözkötött érdekektől és meghatározottságoktól történő megszabadulás egyik aspektusaként jelenik meg. A nemzetfelettiség az a fogalom, amely szorosan kapcsolódik egy másik kérdéskörhöz, mely a birodalmiság fogalmával áll összefüggésben, egy olyan organikus egységgel, amely Európa egyik alappillére volt és lehet. Ez a téma azonban egy másik tanulmányt igényel.

Lábjegyzetek:
(a szövegtörzsbe visszatérhet a VISSZA (BACK) gombbal)

   1) E tényt bővebben többek között Julius Evola fejti ki „A nacionalizmus két arca” c. írásában; Sacrum Imperium I. és László András: Jobboldaliság és nacionalizmus ( 1993. Hunnia 43. )
  2) Hasonló szerződések más népeknél is ismertek voltak. A frankoknál például, Nagy Károly előtt „szabadon lehetett csatlakozni egy vállalkozáshoz” (Julius Evola, Lázadás a modern világ ellen, 358. o.). A különbség az északi népek és a „szkíta-féle népek” között azonban jelentős: „A király meghívott, vagy felkért egy akcióra...” és ez a különbség: pontosan a király jelenléte az északi népek körében.
  3) Nem tartoztak ugyanis a tradicionális „nemzet”-fogalomba a nem-nemesi rétegek. Ez Magyarországon jogilag csak 1848-ban változott meg.
  4) Bölcs Leo bizánci császárnak a honfoglalás idejében íródott „Taktika” c. művében ez olvasható: „A szkíta népeknek ... mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak ... általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és a türkök (értsd: magyarok) népe ... áll egy főnek az uralma alatt” (átvéve: Dümmerth Dezső, Az Árpádok nyomában, 99.o.)
  5) Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában 104. o. — A megállapítás Árpád őseire, Attilára és a kb. 2200 éve élt Mao-Tunra céloz.
  6) Az az ambivalens viszony, amely a kereszténységben a világi és egyházi hatalom között létrejön, alapvetően a kereszténység sajátosságaiban keresendő okokra vezethető vissza — de ez tárgyunktól messzire vezetne.
  7) Ajtonyról Anonymus-nál  található utalás, amelyben kiderül, hogy a honfoglaláskor itt talált és legyőzött "Galád nevű vezér ... ivadékaiból született" (Gesta Hungarorum 11.), ami azt jelenti, hogy nem tartozott a Turul dynastiával jött nemességhez, sőt ősei már előttük itt voltak. Éppen ezért valószínű, hogy családi ellensége volt a Turul dynastiának.
  8) A gyula esetében hűtlenségről van szó: méltóságát Tétényig vagy Töhötömig — Árpád egyik hű hadvezéréig, az első gyuláig vezette vissza (Gesta Hungarorum 27.)
  9) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, 105.o.
  10) A Martinovics-féle jakobinus összeesküvés volt az első egyértelműen szabadkőműves összeesküvés Magyarországon (1795-ben számolták fel).
  11) A Szent Korona Tana, Kocsis István (Püski kiadó) 13.o.
  12) u.o.
  13) u.o. 15. o. Természetesen ilyen törvény soha nem létezett, legfeljebb szokásjog.
  14) Horthy az I. Bécsi döntés előtt kb. 1 évvel lehetőséget kapott —titkos diplomáciai úton — a Felvidék visszavételére, de nem élt a lehetőséggel —pontosan a békés megoldásra hivatkozva. Ehhez hasonlóan zajlott le Burgerland-dal összefüggésben az "Anschluß" pillanatában elszalasztott alkalom.
  15)Figyelemre méltó kísérlet pl. Pezenhoffer Antal történelemkönyve, mely a hivatalos irányvonaltól igen távol áll.
  16)Eligazítást ad ezzel kapcsolatban: Sacrum Imperium I., 9.o. , "A Kard-Kereszt-Korona szövetség ideológiai alapjai" 11.1 pont